Tetoválóművészek sorozat – Boris

Nehéz elhinni, hogy egyetlen évtized alatt olyan mértékben átalakult a hazai tetoválószakma, hogy a jelenlegi szereplők közül a fiatalabbak talán már nem is ismerik az egyik legnagyobb magyar tetováló nevét. Ezt a jelzőt nem mi aggattuk rá önhatalmúlag Boriszra, sokkal inkább azok a nemzetközileg elismert művészek a világ minden tájáról, akik rendre megemlítik őt példaképeik között. Boris három éve szülővárosából, Zalaegerszegről Bécsbe költözött, stúdiója az osztrák főváros szívében, a Mariahilferstrasse 51. szám alatt található. Az előkelő környezet szimbolikusan alkotásainak magas színvonalát is hivatott jelezni.

Január elején két órán keresztül beszélgettem Borisszal, s ő készségesen válaszolt kérdéseimre. Azokban a napokban éppen Zalaegerszegen tartózkodott, csupán néhány perccel korábban ért haza
a reggeli futásból. Telefonon hívtam, beszélgetésünket rögzítettem, később ebből formálódott az alábbi szöveg. Szerkesztéskor derült ki, hogy az írott anyag olyan sok lényegi információt tartalmaz, annyira terjedelmes lett, hogy két részre kellett bontatunk. Az interjú befejező részét áprilisi lapszámunkban olvashatjátok…

Mivel telnek mostanában a napjaid?
Most érkeztem haza a szokásos napi futásomból. Egy és negyedórát futottam.

Az sok kilométert jelent?
Úgy 10–12 kilométert. Egy héten legalább hatszor edzek. Általában a súlyzós gyakorlatok és a futás között oszlik meg az edzésre szánt időm. Miután felgyógyultam a betegségemből, elhatároztam, hogy a mozgás olyan lesz számomra, akár a lélegzés. Azóta ehhez tartom magam.

Milyen betegséged volt?
Hét éve rákot diagnosztizáltak nálam, de kigyógyultam belőle. Ráktúlélő vagyok. Télen konditerembe járok, és futni, ha az időjárás megengedi. Nyáron elsősorban a crossfitt- és a TRX-edzéseket nyomom.

Rendszeresen lejársz valahova terembe?
Edzeni konkrétan nem. Az edzések kötöttebb időpontjait nehezen tudnám a tetoválómunkához igazítani. Gyakori, hogy reggel 6-kor állok neki edzeni, de az sem ritka, hogy este fél tízkor indulok futni. Általában aszerint, ahogy a napi időbeosztásom engedi. Egyetlen szabály létezik csupán, nevezetesen, hogy minden nap időt kell szakítanom rá. Jó, mert jót tesz a testnek és a fejnek. Szeretem nagyon…

Merre szoktál futni?
Amikor Zalaegerszegen vagyok, a város körüli erdőkben, ha Bécsben tartózkodom, rendszerint a schönbrunni kastély kertjében.

Mennyi időt töltesz Zalaegerszegen, és mennyit Bécsben?
Általában feleződik az időm, 3–4 nap Zalaegerszeg, 3–4 nap Bécs. Már három éve folyamatosan ez megy, annyira megszoktam, hogy fel sem tűnik, ha utaznom kell.

Megesik, hogy a gyerekeid hétvégére kimennek hozzád?
Előfordul az is, hogy ők jönnek, de mivel rendszerint tanulniuk kell – hétvégenként is –, ráadásul ők életvitelszerűen Zalaegerszegen élnek, mindannyian jobban járunk, ha én jövök haza. Nekem a bécsi munka ellenére az állandó lakhelyem és az otthonom továbbra is Zalaegerszeg maradt.

Tetoválóstúdiód már nincs is Zalaegerszegen?
Nincs, jelenleg csak egy kisebb irodát tartok fenn. Van egy tetoválással kapcsolatos hazai vállalkozásom, kereskedelmi termékeket próbálok előállítani. Referenciafotó-anyagokat készítek tetoválásokhoz. Eleinte jó mellékfoglalatosságnak tűnt, de ha megnézem a befektetett munkát és a megtérülési mutatókat, istenem, lehet hogy csak ezzel kellene foglalkoznom…
Jelenleg éppen koponyákon dolgozom. A koponya egy örök téma a tetoválásban. Ha beütöd a Google-be, csak igen kötött számú képet találsz az emberi koponyákkal kapcsolatban. Már éppen a sorozat harmadik részén dolgozom. Ezek egyenként 5–600 fotót tartalmazó gyűjtemények. Mindvégig a koponyatémát járom körül. A legelső résznek az első fejezete egy koponya és egy fényforrás, illetve különböző fényforrások, amelyek a koponyára irányulnak. A fotózás szögének változtatásával a kép is változik. Úgy állítottam össze az albumot, hogy 190 képen rajta legyen a koponyának minden lehetséges változata, amit valamilyen kompozícióba be lehet illeszteni: alulnézet, felülnézet, jobbról, balról, a fény szemből, kicsit ferdén jobbról, 45 fokban, 90 fokban jobbról, 135 fokban jobbról alulról, úgy, hogy közben a fény is körbemegy, illetve a kamera is körbefordul. És ez csak az első rész néhány változata. Ezt követően olyan kompozíciókat fogok összeállítani, olyan képeket készítek majd, amelyek már önálló mintaként is megállják a helyüket.

Hogyan lehet ehhez a képanyaghoz hozzájutni?
Egy webshopot találsz a honlapomon, ezen keresztül lehet megrendelni.

A tetoválók miként szerezhetnek tudomást ennek létezéséről?
Léteznek olyan webes felületek, melyeken keresztül könnyedén el lehet érni a közönséget. Ezenfelül 320 ezer követőm van Instagramon.

Hány éve költöztetted a tetoválóstúdiódat Bécsbe?
Novemberben múlt 3 éve, hogy átköltöztünk Ausztriába.

Meglátásod szerint milyen folyamatok alakították a magyar tetoválást a múltban, és melyek formálják jelenleg? Milyen irányba fejlődik a szakma?
Szívesen beszélek arról is, hogy mit gondolok a hazai tetoválás fejlődéséről, de mivel nagyjából 15 éve – tulajdonképpen a kezdetektől fogva – én inkább a nemzetközi színtér irányába fordítottam a figyelmemet, úgy érzem arról többet tudnék mesélni. Gyakran eljutnak hozzám hírek itthonról is, leülök például Sárközi Zsolttal vagy Jamesszel beszélgetni, hallom, hogy mi van, de tevékenyen nem veszek részt benne. Az utóbbi években nagyon rá kellett fókuszálnom a bécsi vállalkozásomra. Tudni kell, hogy mi idegennek számítottunk ott eleinte, fel kellett építenünk a bizalmat magunk iránt és a klientúránkat is. Ez meglehetősen sok energiát igényelt, ezért nem is maradt erőm az itthoni dolgokra.

Mennyire alakult át a tetoválószakma, mióta te részt veszel benne?
Én ’92-ben készítettem az első tetoválásomat. Érdekes módon sokan már akkor is arról beszéltek, hogy a tetoválás valamiféle divat, újhullámos művészet. Amikor ’90 után megnyílt az első tetoválóstúdió Magyarországon, futótűzként terjedt el a tetoválás, mint szakma, foglalkozás és lehetőség. Azonos időszakba esett a rendszerváltással, így a ránk köszönő új világnak vált egyfajta vetületévé, jellegzetes szimbólumává. Egy nagyobb szabadságot jelképezett a korábbi zárt értékrendhez képest. Jelenleg is azt tartják a tetoválásról, hogy a csúcson pörög. Ez abból a szempontból kétségtelenül igaz, hogy ma kimondottan sok a résztvevő szereplője, kiszolgálói és megrendelői oldalról egyaránt, de népszerűsége és kedveltségének növekedési üteme akkoriban szerintem még szembetűnőbb volt, mint napjainkban. Az, hogy nem rendelkezett annyira fejlett háttériparral, mint manapság, akár a média, akár a felszerelésgyártás oldaláról nézve, akár a tetoválók közötti kapcsolatok szintjén, vitathatatlan, és talán éppen ezen okok miatt nem is lehetett annyira szembetűnő akkori hatása. Ugyanakkor azok, akik abban az időszakban részt vettek a szakma felvirágoztatásában, valószínűleg egyetértenek velem abban, hogy rettentő népszerű volt a tetoválás. Ami viszont merőben eltért a napjainkban tapasztalhatótól, hogy jóval megosztóbb jelenségnek számított. Nem volt annyira egyértelműen elfogadott akár testdíszítésként, akár művészeti ágként, akár gazdasági tevékenységként, mint manapság. Tisztán emlékszem, amikor ’96-ban megnyitottam első stúdiómat Zalaegerszegen, nem számított ritka esetnek, hogy szigorú arckifejezésű középkorú emberek nyitottak be az ajtón, körülszaglásztak, majd a szemembe nézve megkérdezték, mit művelek én a gyerekeikkel? Szerencsére ezek ellenére sem éreztem rossznak, amit csinálok. Első pillanattól kezdve hittem abban, hogy a tetoválás valódi művészeti ág. Sosem tudtak meggyőzni arról, amiben az akkori középkorúak százszázalékos bizonyossággal hittek, hogy a tetoválás bűnözőkhöz köthető foglalatosság. Emlékszem, találtam a szocializmus idejéből származó szociológiai tanulmányokat a tetoválások mibenlétéről, eredetéről, arról, hogy az emberek általában hol szerzik be ilyen jellegű mintáikat, és 80%-ban már akkor sem börtönökben tetováltattak, inkább laktanyákban, ahol velem együtt pályatársaim közül sokan kezdték a szakmát.

Te is katonaként tetováltál először?
Igen, első tetoválásomat a laktanyában készítettem ’92 novemberében.

Arra emlékszel, hogy milyen minta volt ez?
Persze, egy egyszerű nonfiguratív minta.

Kíváncsi vagyok, emlékszel-e rá, milyen érzéseket váltott ki belőled annak a mintának az elkészítése?
Ezt elmesélhetem… Először egyáltalán nem mertem tetoválni, hiába kértek rá. Valamikor ’90 körül nyílt az Ómen Tattoo Budapesten. Láttam onnan kikerülő tetoválásokat emberek bőrén, s már akkor olyan dolgokat alkottak ott, hogy az önmagában is elbizonytalanított. Szerettem rajzolni, próbálkoztam is vele, de csak önerőből, iskolai keretek között sohasem tanultam. Fiatalon graffitiztem. Ezen keresztül valamelyest kapcsolatba kerültem ugyan a vizuális művészettel, de amilyen tetoválásokat láttam, olyan jónak tűntek nekem, hogy elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha hasonlót tudjak alkotni. ’92-ben vonultam be a seregbe, és meglepetten tapasztaltam, hogy a tetováltatási láz milyen óriási méreteket öltött katonatársaim között. Így utólag úgy gondolom, ennek az lehetett az oka, hogy amikor valakit besoroznak, minden személyes tulajdonát hátra hagyja. Semmit sem tarthat magánál megszokott dolgai közül. Ilyenkor sokan úgy érezhetik, hogy hirtelen teljesen elveszítették önrendelkezési jogukat. Ennek hatására a tudat küzdeni kezd saját szabadságáért. És csakis azon keresztül mutathatod meg, bizonyíthatod be önmagadnak és másoknak, hogy szabad vagy, ami fölött még rendelkezel. A seregben végső soron ez csupán a saját tested. Azzal, hogy katonaként a laktanyában tetováltatsz, szabadság iránti vágyadat fejezed ki. Többen kértek rá, de én eleinte mégsem mertem tetoválni. Azonban mivel nagyon sok szabadidővel rendelkeztem, rajzolgattam, és a körlettársaim továbbra is a nyakamra jártak azzal, hogy tök jól rajzolsz, nem csinálnál egy tetkót? A válaszom mindig ugyanaz volt: srácok, szívesen rajzolok valamilyen mintát nektek, de fogalmam sincs a tetoválásról. Ha találtok valakit, aki megcsinálja, én örömmel megrajzolom, de ehhez kell egy ember, aki felvarrja nektek. Hamarosan hozták is az embert, gyorsan megtalálták, és ő bizonygatta, hogy tud tetoválni. Odaültem, felrajzoltam az első vállalkozó kedvű ember bőrére a mintát, és néztem, ahogy a „tetováló” előkészíti a tűt. Ez még a kézzel szurkálós tetoválás volt, cérnával körbecsavart varrótűvel, kupakban tartott tustintával. Végül nekilátott, és elkezdte a bőr alá bökdösni a festéket, öt szúrásból kettő nem ment egymás mellé. Ekkor már gyakorlatilag átláttam a folyamatot, úgyhogy odaszóltam neki: figyelj öreg, én azért nem vállaltam el, mert féltem, hogy elrontom, de úgy látom, te még nálam is rosszabbul csinálod, úgyhogy cseréljünk! Így is történt, cseréltünk. Másnap délután már hosszú sor kígyózott körülöttem, újdonsült kuncsaftjaim türelmetlenül várták, hogy sorra kerüljenek. Azokban az években tényleg hatalmas igény mutatkozott a tetoválásra. A leküzdhetetlen vágy, ami akkor fűtötte az embereket, ma már nem tapasztalható. A századparancsnok rendszerint délután ötkor végzett a munkájával, bezárta az irodáját, s mivel én jóban voltam az írnokkal, ő kinyitotta nekem, hajnali háromig tetováltam minden éjszaka hónapokon keresztül. Mire elérkezett a leszerelés napja, tulajdonképpen kialakult vendégköröm volt a laktanyában, akik aztán szétszéledtek az ország minden szegletébe. A civil életben nehéz volt újrakezdeni.

Akkor már egyértelmű volt számodra, hogy ezt a foglalkozást választod?
Érdekelt, és szerettem volna, de még közel sem volt eldöntött tény. Leszerelést követően egy reklámcégnél dolgoztam, és közben tanultam. Négy-öt évvel később, amikor Szekszárdon egy azóta feltehetően mindenki által elfeledett korai tetoválórendezvényen első díjaimat nyertem – viszonylag sokat, emlékszem magam is meglepődtem, hogy mennyit –, akkor vált nyilvánvalóvá számomra, hogy a tetoválás lesz az életem. Addig teljesen elszigetelten dolgoztam, egyedüli tetováló voltam Zalaegerszegen. Amikor megnyitottam a stúdiómat, annak falai között is magamban dolgoztam. Akkoriban még nem volt kiépített kapcsolatrendszere a tetoválásnak. Személyesen egyetlen tetoválót sem ismertem. A tetoválókra egyébként is jellemző volt, hogy megtartották titkaikat. Senki nem szívesen árulta el, amire önerőből rájött. A mai fiatalabb generáció tagjai el sem tudják képzelni, milyen állapot volt ez. Ők csak leülnek a számítógép elé, beütik a Google-be, milyen felszerelést szeretnének, megrendelik, és néhány napon belül kézhez kapják a termékeket, kezdhetik a munkát. Nekünk semmilyen forrásunk nem volt, ahonnan tetoválógépet, festékeket szerezhettünk volna. Ráadásul a hazai árakhoz, vagy az akkori magyar keresetekhez képest horribilis összegekbe kerültek ezek a felszerelések. Megvolt a rizikója annak, ha rosszat vásárolsz, nagyot buksz, és adósságba kevered magad. Nem léteztek közismert festékmárkák, vagy ha valahol a világban mégis fellelhetőek voltak, mi nem rendelkeztünk olyan ismeretségi körrel, olyan kapcsolatrendszerrel, amin keresztül közelebb kerülhettünk volna a hasznos információkhoz és a szükséges termékekhez. Ebből adódóan mindig nagyon óvatosan vásároltunk. Akkor jelenlegi formájában még nem létezett az unió. Magyarországon vámot kellett fizetni minden külföldről behozott termék után. Egyszer Angliából rendeltem 10 darab fémmarkolatot a tetoválógépeimhez. A zalaegerszegi vámudvarba kellett bemennem vámoltatni ahhoz, hogy a postás egyáltalán átadhassa nekem az árut. Kb. 24 kamionsofőr állt mögöttem őrjöngve, teljes rakományukkal, mert miattam nem tudták időben levámoltatni, amit behoztak. Annyira peremterületét képezte a számon tartott iparnak a tetoválás, hogy a helyi vámosok nem találtak tetoválóeszközökre vonatkozó besorolást, nem tudták mi alapján vámolják le az árut. A vámudvar dolgozói, isten tudja hányan, egy emberként a szabályzatot bújták, azon tanakodva, hogy a 10 db markolat miként, milyen megnevezés alatt kerülhetne legálisan az országba. Ez volt az igazi hőskor, napjainkkal összehasonlítva óriási a kontraszt.

Tapasztalatod szerint mi alakította akkoriban az árakat?
Amennyire én láttam, a tetoválók jelentős része elsősorban azt a tiszteletet és megbecsülést akarta kivívni munkájával, amiről mindannyian úgy véltük, hogy a szakma megérdemli. Első ízben ’96-ban rendeztek Budapesten conventiont. Én is részt vettem azon. Ott találkoztam először Sárközi Zsolttal, és sok más ma is ismert tetoválóval. Akkor egyszeriben közelebb kerültem más tetoválókhoz, lehetőségünk nyílt információt, tapasztalatot cserélni egymással. Korábban láttam már Sárközi Zsolt munkáit, a fejemet fogtam tőlük, atya úristen mennyire gyönyörűek voltak! Akkor zajlott a Sex Action-ös időszak. Először Szasza combján láttam egy gyönyörű tetoválást Zsolttól, egy színes munkát, hihetetlenül profi kivitelezésben. És azon az expón odajött hozzám Zsolt, és elmondta, hogy rajta kívül én vagyok az egyetlen, aki Magnum-tűt használ. Ebben az időszakban – ’96-ról beszélünk – még mindenki vonalazótűkkel vonalazott, satírozott és színezett. Mi meg valamilyen véletlen folytán egyszer az egyik nagykanizsai tetoválóval, Rizzsel csőröket rendeltünk Angliából. Nézegettük, hogy mire valók ezek, és tűket próbáltunk fabrikálni belőlük. Tulajdonképpen ennyi volt az oka, hogy megismerkedtem Sárközi Zsolttal.
Akkoriban a legtöbb hazai tetoválónak saját boldogulásán és szakmai ambícióin túl volt egy közös álma: művészeti ággá szerettük volna emelni a tetoválást. Szerintem az eltelt évek bizonyították, hogy ez nem volt elrugaszkodott elgondolás részünkről. Nem akarom azt állítani, hogy ez kizárólag a magyar tetoválók érdeme. Nagyon sokan, akár ti, a Tattoo Magazinnal, vagy a felszerelésforgalmazók, akik egyre javuló eszközeikkel segítették munkánkat, hathatós részt vállaltak ebből a folyamatból. Vitathatatlan, hogy jelentős szerepük volt a tetoválófesztiváloknak is a szakma népszerűségének növelésében. Számos összetevője volt tehát, de az is biztos, hogy nekünk tetoválóknak már akkor volt egy ilyen víziónk.

Kár lenne tagadni, hogy mind ismerünk olyan tetoválókat is, akik megközelítőleg veled egy időben kezdték a szakmát, és nagyjából ma is ugyanazon a szinten állnak, ahol 15 éve tartottak. Valószínűleg az is sokat számít, hogy kiben mekkora ambíció lobog, aminek segítségével el lehet jutni arra a szintre, amikor már teljesen egyedivé válnak a munkái…
Az emberek különbözőek. Eltérő vágyak és igények képezik cselekedeteik mozgatórugóit. Fiatalon én még igen lelkesen és nagy hévvel álltam ki azon elv mellett, hogy mindenkinek fejlődnie kell, mindenkinek a maximumot kell kihoznia önmagából, csak így lehetünk képesek elérni, hogy a tetoválás megbecsült művészeti ággá váljon – ezt gondoltam akkoriban. Ma 43 évesen már sokkal higgadtabb álláspontot képviselek. Sok mindennel találkoztam életem során. Ilyen idős fejjel már úgy gondolom, hogy ezek az elgondolások másodlagosak. Jóval fontosabb, hogy próbáljuk meglelni saját belső békénket. Nem biztos, hogy minden embernek egy nagy egész szerves részeként kell működnie. Inkább saját mikrokozmoszában célszerű mindenkinek megtalálnia az egyensúlyt. Igazából az, hogy az emberek hogyan érik el ezt, milyen belső törvények szerint irányítják életüket, ameddig nem lépnek mások tyúkszemére, tulajdonképpen mindenkinek a saját dolga. Annak, aki nem fejlődött az elmúlt 15 évben, lehet, hogy olyan mozgatórugói vannak, melyekről nekünk fogalmunk sincs. Valaki talán csupán megélhetési tetoválóként gondol önmagára, és ez sem számít szégyennek. Sokan kizárólag azért csatlakoztak ehhez a szakmához, mert egy jobb életminőségben bíztak, és ezt senki nem vetheti a szemükre.

Te hogy állsz a saját belső békéddel?
Ó istenem, a belső béke! Nálam ez mindig csak időszakos állapot. Ha lehet olyat mondani, hogy én a ’90-es évek végétől valamilyen formában kiemelkedtem a tetoválószakmából, akkor szerintem nekem mindvégig az volt a mozgatórugóm, hogy folyamatosan kutassam, próbáljam megtalálni saját belső békémet. Ugyanakkor sohasem tudtam megelégedni azzal, amit elértem. Engem az visz előre, hogy ha elérem egyik célomat, akkor rövidesen találok valami új kihívást magamnak, ami kellően nehéz, amitől ismét összeszorul a gyomrom, de akkor is végigcsinálom. Ha sikerre vittem, akkor egy darabig örülök, elégedettség tölt el, rövid időre meglelem belső békémet. De én tulajdonképpen mindig csak keresem ezt az érzést. Ez az út, ez a keresgélés maga az életem.

Jelenleg van valamilyen konkrét szakmai célod?
Mindig több célom létezik egyszerre. Bizonyos céljaimnak nagyobb az esélyük a megvalósulásra, másoknak kevesebb. Próbálom rugalmasan kezelni a terveimet. Abba fektetni nagyobb energiát, aminek reálisabb az esélye a sikerre. Ez nem azt jelenti, hogy a többit elvetném, párhuzamosan próbálom mindegyiket előremozdítani. A céljaim olykor egymásra tevődnek, keresztezik egymást, mintha egyszerre több szálon futtatnám az eseményeket. És végül azt a szálat húzom ki, amelyikről úgy érzem, érdemesebb megragadni. Meséltem a referenciafotós projektemről. Jelenleg ez az egyik legfőbb célom. A másik a bécsi üzlet. Mindig úgy tartottam, hogy a tetoválás egyrészről művészeti tevékenység, ugyanakkor üzlet is. Hol az egyik valóság kerül előtérbe, hol a másik. Néha a művészeti vonalat tolom jobban, amikor úgy érzem, megvan a lehetőség rá, hogy sikerre vigyem. De az üzleti oldalt sem hanyagolom el, az ilyen jellegű sikerek is motiválnak. Ezért is történt, hogy annak idején csatlakoztam a Cheyenne-hez vagy az Intenze-hez. Akkoriban ezekben a próbálkozásokban benne rejlett a kihívás csírája. Nem lehetett biztosan tudni, merre alakulnak, mivé fejlődnek. Ma már nehéz elhinni, de kezdetben a legtöbben úgy néztek ezekre a cégekre, hogy atya úr isten, mit akarnak ezek, hogyan kerülnek egyáltalán a tetoválóiparba! Hét évvel ezelőtt csatlakoztam a Cheyenne-hez, és mára ők váltak a tetoválógép-gyártás világpiaci vezetőivé. Ez csupán egy száraznak tűnő adat, mert ami az igazán nagy dolog, hogy tetoválótű-moduljaikkal megváltoztatták a tetoválás újkori történelmét. Valahogy úgy, ahogy a japán tetoválásban megjelentek a széles, lapos tűk – a teborik –, és ennek az új eszköznek a bevezetésével kezdődött el maga a stílus, amely végső soron erről a tűről kapta a nevét. A Cheyenne-gépek megjelenése is hasonlóan megváltoztatta a tetoválás fejlődésének menetét. Ez a teljesen új eszköz óriási hatással volt a világ tetoválására. Tulajdonképpen újrafogalmazta azt.

Ez konkrétan miben nyilvánult meg?
A Cheyenne megjelenése előtt egy adott tetoválógéphez csupán egy bizonyos célra használható tű tartozott. Ha egy másfajta tűre volt szükség a soron következő munkafolyamathoz, cserélgetni kellett a gépeket, és ez meglehetősen kényelmetlen volt. A Cheyenne kialakított egy olyan cserélhető tűmodult, ami egyetlen kézmozdulattal egyazon gépen könnyedén váltogatható. Tehát ettől kezdve már kizárólag egyetlen gépre volt szükség, és a meglévő összes tűkombinációt egy kézmozdulattal lehetett cserélni rajta, egyszerűen át lehetett rakni. Ez a forradalmi megoldás sokat könnyített azon, hogy utazáskor már csak ezt az egy gépet és a hozzá tartozó kiegészítőket kelljen magunkkal vinnünk, ugyanakkor a tetoválás munkafolyamata is kényelmesebbé vált általa. Én azóta is ezt használom, de rajtam kívül még sokan vannak így ezzel. Nagyon elterjedtté vált. Beszédes adat, hogy hét éve, amikor csatlakoztam hozzájuk, a Cheyenne még mindössze 35 embert foglalkoztatott, jelenleg 400-nál is többen dolgoznak náluk.

Milyen szakirodalmat tartasz méltónak arra, hogy akár te is tanulj belőle?
Guy Aitchison Reinventing the Tattoo című könyvét például. Amit ő leírt, az ugyanolyan fontos részét képezi a tetoválás egyetemes fejlődésének, mint amiről eddig beszéltünk. Hozzájárult ahhoz, hogy jobb munkákat akarjunk készíteni. Segítségével felismertük az információáramlás fontosságát. Ő nagyon sok adatot, egyrészt technikai, másrészt rajzzal, színelmélettel kapcsolatos ismeretet gyűjtött össze ebben a munkájában, ami szerintem a mai napig forrásértékű. Ha valaha lesz komolyan vehető oktatása a tetoválásnak, akkor ez a könyv minden bizonnyal alapműnek számít majd a tananyagban. Ehhez mérhető fontosságú talán csak Spaulding & Rogers jóval korábbról származó oktatóanyaga volt. Én személyesen nem láttam ezt az anyagot, de ahogy emlékként fennmaradt a szakmában, abból arra következtetek, hogy nagy jelentőségű lehetett. Ők is legendás figurák, New York-i tetoválók mindketten. Gépeket, tetoválófelszereléseket gyártottak. Ha a ’80-as, ’90-es években elindult valamilyen fejlődési hullám, az az ő tevékenységüknek volt köszönhető. De ott volt például Micky Sharpz is. Ezek a nevek generálták az első lökéshullámokat, amelyektől a szakma beindult, mozgásba lendült. Olyan újfajta gépeket, felszereléseket készítettek kitűnő alapanyagokból, melyek abban az időben csúcsminőségnek számítottak. A ’90-es években például mindenki Micky Sharpz-gépeket vásárolt. Ő alig egy évtized alatt megközelítőleg 250 ezer tetoválógépet adott el.

Ez biztos jó üzletnek számított.
Ő ma már egy kastélyban él…

Ezeket az embereket személyesen is ismered?
Nem, velük nem találkoztam személyesen. Ők akkor voltak nagyok, amikor én még csak éppen hogy belecsöppentem a szakmába.

De Aitchisont ismered?
Persze, Aitchison számomra is személyes nagy ikon volt a ’90-es években, közvetve nagyon sok információt kaptam tőle. Az oktatás fontosságát nemzetközi szinten többen is belátták az utóbbi évtizedben, sokan belefolytak különböző módokon. Ma, az internet korában ez egyszerűbb dolog, mint korábban, hiszen tömegével lehet találni a Youtube-on oktatóvideókat, filmeket, de például elindult egy Worldwide Tattoo Conference elnevezésű kezdeményezés is, ami egy szemináriumsorozat, amely elmondhatatlanul nagy népszerűségnek örvend világszerte. Ha jól emlékszem az évszámra, 2011-ben volt szerencsém közösen előadni az egyik ilyen rendezvényen Guy Aitchisonnal. Ott találkoztunk először személyesen. Rögtön kiderült számomra, hogy zseniális ember. Abból, amit korábban tudtam róla, addig is nyilvánvaló volt, hogy felvilágosult gondolkodású, a művészetben igencsak tisztánlátó emberről van szó, de testközelből érezhetően sugárzott belőle az a fajta rugalmasság, ami örök fiatallá teszi. Folyamatosan nyitottá az új ötletekre. Egy példa, ami jól jellemzi szabad szellemét: a kétnapos szemináriumsorozat végén a szervezők létrehoztak egy párbeszédpanelt, amelynek keretében mi, előadók szemben ültünk a nagy létszámú közönséggel, és a feltett kérdésekre válaszoltunk. A kérdezők mindig az adott témában legjártasabb előadónak címezték kérdéseiket. Egyszer Aitchison – aki történetesen mellettem ült – elém tolt egy cetlit, egy vonal volt rajta, amit néhány másodperccel korábban rajzolt, a szája sarkából pedig odasúgta: folytasd! A két nap alatt végig teljesen nyitott hangulat uralkodott a konferencián, mégis volt bennem némi drukk, ahogy ott ültem a közönség tömött sorai előtt. Bármikor kaphattunk volna egy személyre szabott kérdést, úgy éreztem, illő lenne érdemben válaszolni arra, amit esetlegesen nekem céloznak. Szóval tanácsos volt koncentrálni, hogy jól értse az ember a kérdést, és a válasza is hasznos legyen a kérdező számára. De Aitchisont mindez láthatóan nem izgatta, valószínűleg könnyed ujjgyakorlat lett volna számára, ha őt kérdezik valamiről. A körülöttünk zajló párbeszéd kellős közepén lazán nekiállt rajzolgatni. Végül összehoztunk egy közös kollaboratív rajzot azon a papírlapon, 10 másodpercenként tologattuk egymásnak a cetlit. Míg zajlott a párbeszédpanel, mi végig alkottunk.

Hol volt ez a szeminárium?
Chicagóban. Én a sorozat első három előadásán vettem részt: a rómain, a chicagóin és a londonin. Aztán beindult a bécsi költözködés, és már nem tudtam ott lenni a többin, de tudom, hogy a mai napig számítanak rám. Alex De Pase, a híres olasz portrétetováló hívta életre ezt a konferenciasorozatot. Oktatási szempontból ez a vállalkozás egy forradalmi újításnak számít. Előtte kizárólag tattoconventionökön látogathattak a tetoválók szemináriumokat, de valahogy soha nem tudta senki olyan sikerre vinni ezeket, mint ahogy Alex tette a Worldwide Tattoo Conference-szel. Az alapkoncepció az volt, hogy több előadót szervezett össze egy adott hétvégére azonos helyszínre, általában két napra. Az is előfordult, hogy a konferencia hétköznap lett megrendezve. Mint kiderült, nagyon sok embert érdekelt az ott elhangzó téma. Mivel résztvevőként végighallgattam az első három előadást, nyugodt szívvel mondhatom, hogy igen hasznos anyagot adtak le. Felemelő volt ennyi kiváló tetoválót végighallgatni. Véleményeket gyűjteni technikáról, mintát kapni gondolkodásmódból, arról, hogyan érdemes művészként közelíteni a tetováláshoz, és a minket körülvevő világhoz. Látni, érezni, ki mit gondol erről. Kiderült, hogy a Föld legkülönbözőbb tájairól érkező előadók között eltérő kulturális gyökereik ellenére gondolkodásmódban nagyon sok hasonlóság tapasztalható. A legtöbb művész érezhetően létfontosságúnak tartotta a nyitottságot, amivel a világot érdemes szemlélni, ebből eredeztette művészetének egyedi jellegét. Lényeges, hogy ne csupán egy berögzült álláspontból tekintsünk az életünkre, nem kizárólag a tetoválás szemszögéből érdemes vizsgálni a valóságot, hiszen a dolgok összefüggnek. És ha a szó valódi értelmében művésszé szeretnénk válni, akkor életünknek nem csupán a munkával töltött óráit kell alárendelnünk a művészetnek, hanem teljes lényünknek át kell alakulnia, idomulnia kell ehhez a gondolkodásmódhoz. Különben nem fogjuk tudni alkotásainkon keresztül megmutatni, amit szeretnénk. Megfelelő alázattal érdemes fordulni feladatainkhoz, a kihívásokhoz, ami elé az élet állít minket. Az hosszú távon nem működik, ha valaki szüntelenül igazi rock & roll tetoválóéletet él, s bár történetesen tehetséges, de a buli túlságosan magával ragadja. A tetoválásban vendég és alkotó között sajátos szimbiózisnak kell kialakulnia. Nem működik, ha állandóan megvárakoztatod vendégeidet. Nem tolerálható, ha késel. És mindez önmagaddal szemben kell elvárás legyen. Alá kell rendelned az életedet annak, hogy te elsősorban tetoválóművész vagy, és eszerint kell élned.
Nem tagadom, hogy a betegségem is hatással volt a szemléletmódom változására. Akkor kezdtem sportolni, amikor 30 évesen fájni kezdett a hátam. A feleségem gyógytornász. Megvizsgált, és azt mondta, az a baj, hogy nincs megfelelő izomzat a hátamon, ami a csigolyákat megtartaná. Összepréselődnek és nyomást gyakorolnak az idegekre. Amíg nem változtatok az életmódomon, fájni fog. Korábban nem tudtam, hogy az izomnak tartó szerepe is lehet, nem csupán a csontoknak. Ezt követően kezdtem el edzeni. Azóta is próbálom a hátizmaimat erősen tartani. Utoljára nyolc éve fájt a hátam. Tudom, hogy a kollégák közül sokan küzdenek hasonló problémával, nekem bevált ez a módszer, csak ajánlani tudom. A rendszeres testmozgás hozzásegített ahhoz, hogy ugyanúgy tudjam végezni a munkámat, mint fiatalabb koromban, hogy ne vonja el a figyelmemet feladataimról a fájdalom. Visszakanyarodva az előző témához, a sport is egy olyan dolog, amit annak érdekében végzek, hogy az életem és a művészetem kiteljesedhessen. Rá kellett ébrednem arra, hogy minden mindennel összefügg az életben. Ha bármit elhanyagolunk, annak holtbiztos, hogy hatása lesz egyéb dolgainkra. Ugyanez igaz arra is, amikor kontroll alatt tartjuk az eseményeket. Minden cselekedetünknek hatása van életünk összes többi területén kifejtett tevékenységünkre és gondolatainkra. Amikor először belegondoltam ebbe, rögtön felnyitotta a szememet, és azóta ennek megfelelően élek. Ezek a konferenciák nem is annyira a tetoválóstílusomra, sokkal inkább az életszemléletemre voltak jelentős hatással.

Szerinted a közösségi médiának egyidejűleg lehetnek pozitív és negatív hatásai is a tetoválásra nézve?
Én például mindenféle művészeti előképzettség nélkül kezdtem tetoválni. A tetoválással párhuzamosan próbáltam nagyobb energiát fordítani rajztudásom fejlesztésére. Korábban a rajz csak egy hobbi volt számomra. Vitathatatlan, hogy volt némi tehetségem hozzá, de nem bontakozott ki, csak miután tetoválni kezdtem, és ráébredtem a hiányzó rajztudás létfontosságára, illetve elsajátítottam a tetoválótechnikát. A ’90-es évek végén elérkezett az a pont az életemben, amikor már akkora technikai tudással rendelkeztem, hogy nagyjából bármit le tudtam másolni, amit elém tettek. Az egyszerűbb tetkóminták mellett akkoriban már Frank Frazetta és Boris Vallejo festményeit is gyakran tetováltam, ezek összetett kompozíciók voltak, és nagyon jó minőségben tudtam átültetni ezeket a képeket a bőrre. Az eredeti festmény vonalait követve képes voltam egy nagyjából hasonló színvonalú tetoválást létrehozni, magamtól azonban még nem tudtam ugyanolyan komplex saját kompozíciókat kreálni. Ekkoriban még nagy szükségem volt jól használható referenciaanyagokra. Ehhez – többi pályatársamhoz hasonlóan, akik komolyan vették munkájukat – könyveket, albumokat gyűjtöttem. Külföldön járva az első utam mindig a könyvesboltokba vezetett. Akkor természetesen még nem volt ennyire elterjedt az internet. Nem lehetett az összes tudást és információt néhány egyszerű kattintással elérni. Ez ma már igen könnyű. Megfelelő keresőszavak beütésével tökéletes referenciaanyagot találni szinte bármilyen témához. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt még kiterjedt gyűjteményre volt szükség ahhoz, hogy váratlan kérések esetén mindig biztos kézzel legyen mihez nyúlni. Az internet elterjedésének ez az egyik legnagyobb általunk is tapasztalható előnye, ami kétségtelenül jelentős hatással volt a tetoválásra. Ugyanakkor árnyoldalai is vannak, és ezekről is érdemes beszélni. Abban az időben a tetoválás irányadó médiája a nyomtatott sajtó volt, olyan magazinok, mint a tiétek. A tetoválómagazinok kétségtelenül abban az időszakban élték virágkorukat. Ez volt az a fórum, amelyen keresztül a legnagyobb mennyiségű jól használható információhoz juthattak hozzá az érdeklődők a tetoválással kapcsolatban. A magazinokat természetesen gazdasági vállalkozások működtették, tulajdonosokkal, esetleg valamilyen szakmai szervezettel a háttérben, akik a tartalmat válogatták. Mivel érthetően elsősorban gazdasági okokból kerültek piacra, a kiadók hasznot reméltek ezektől a kiadványoktól, nyereségessé akarták tenni lapjaikat, tehát a lehető legjobb, legeladhatóbb módon próbálták megszerkeszteni azokat. Általában minden lapnak volt egy művészeti vezetője, aki kiválogatta a képanyagot, ami megjelent egy adott lapszámban. Jó minőségű képeket, a szakma által is megbecsült magas színvonalú munkákat kívántak megjelentetni, mert úgy gondolták, ez lehet a záloga annak, hogy hosszú távon is eladható legyen az általuk szerkesztett magazin. Így a tetoválószakma és az olvasóközönség számára egyaránt létezett egyfajta egészséges szűrő. Nem nevezném cenzúrának, de létrejött egy szakmai színvonal, amit a tetoválóknak túl kellet szárnyalniuk ahhoz, hogy nyomtatásban megjelenjenek a munkáik. Havi szinten válogatták a beérkező képanyagot, a beküldők közül voltak, akik rendszeresen panaszkodtak, hogy soha nem kerülnek be, de végül mindenki elfogadta, hogy ez egy szakmai szempontból közbeiktatott szűrő, ami szükséges. Az, hogy csakis magasabb színvonalú munka jelenhetett meg nyomtatásban, jó irányba változtatta a tömegek ízlését. Szerintem a tetoválás napjainkban tapasztalható népszerűsége többek között ennek is köszönhető. Tudod, amikor valaki kizárólag jó ételeket eszik, azonnal elhúzza a száját, ha valami kevésbé ízletes kerül a tányérjára. Azokban az években a magazinok csakis a jó minőséget tálalták fel az embereknek. A közösségi média elterjedésével azonban eltűnt ez az egészséges szűrő. Jelenleg egyáltalán nem mondható el, hogy hasonló mértékben megtörténne az ízlés formálása, mint korábban. Már nincsenek pozícióban azok az ízlésformáló művészeti vezetők, akik a tömegek véleményét alakították. A közösségi média megjelenése kétségtelenül nagyobb szabadságot eredményezett, immár mindenki kedvére posztolhat, és a tömegek lájkkal leadott szavazata befolyásolja a többi embert, de akik lájkolnak, nem feltétlenül nevezhetők szakértőnek. Nem állítom, hogy mindez egyértelműen rossz dolog lenne, de biztos, hogy korábban a nyomtatott magazinok nagyobb sikerrel formálták megfelelő irányba a tömegek ízlését.

Gyakran hallom hazai tetoválóktól, hogy kissé csodálkozva, néha meglepetten mondják, hogy képzeld Borisznak nincs tetoválása… Most végére járhatunk ennek a szakmában keringő legendának…
Amikor a ’90-es években tetoválni kezdtem, a vezérelv, ami irányított az volt, hogy népszerűbbé akartam tenni a szakmánkat, elfogadtatni az emberekkel, meggyőzni őket arról, hogy nincs mitől tartaniuk, a tetoválás nem hordoz veszélyeket magában, csupán egy művészeti ág, olyan mint bármelyik másik. Akkoriban nagyon sokat gondolkoztam azon, hogyan lehetne ezt megvalósítani. Mindig szerettem volna saját tetoválásokat, a kezdetektől imádtam ezt a műfajt, ez nem is kérdéses. De Magyarországon egy vidéki kisvárosban élve nyilvánvaló volt számomra, hogy ha szétvarratom magam, akkor deviánsnak fognak bélyegezni, és nem fogják elhinni, hogy jó is lehet, amit csinálok. Viszont úgy, mint egy közülük, tetoválások nélkül, nagyobb erre az esélyem. Nagyjából tíz évig tartottam magam ahhoz az elképzeléshez, hogy nem tetováltatok, éppen az említett okok miatt. Érdekes módon – ahogy előre sejtettem – ez fel is tűnt az embereknek, furcsának találtak egy tetoválatlan tetoválót. Valahogy jobban odafigyeltek rám, inkább elhitték, amit mondok. ’97-ben Berlinből – ami akkoriban Európa legnagyobb conventionje volt – én már egy első helyezést hoztam haza. Már azokban az időkben is olyan elismeréseket kaptam, melyek hitelessé tették a szavamat. Egyre többen fogadták el, amit mondtam. A kétezres évek elejére érkeztem el magamban ahhoz a döntéshez, hogy rendben, a tetoválás elérte azt a szintet, amiről álmodtam, most már tetováltathatok. De ekkor váratlan irányba fordult a kocka. A fülembe jutott, hogy egyes tetoválók kritizálni kezdtek a hátam mögött, hogy milyen tetováló az, akinek nincs tetoválása. Őszintén szólva engem feldühített ez a téma. Tudva, hogy mennyi fáradságos munkát fektettünk abba, hogy a közízlés egyre jobban tolerálja a tetoválókat és a tetovált embereket, érthetetlen volt számomra, hogy a tetoválók mindeközben – ugyanazon az úton haladva – hogyan válhattak ennyire intoleránssá. Több ilyen megnyilvánulással is találkoztam. Előfordult, hogy ugyanazok az emberek, akik engem kritizáltak, a közösségi oldalukon posztolgatták azt a közismert képet, ami azt hirdeti, hogy a tetovált és a tetoválatlan emberek között annyi a különbség, hogy a tetováltakat nem zavarja, hogy neked van-e tetoválásod. Mi van? – tettem fel magamnak a kérdést. Mert az nagyon is érdekelte őket, hogy nekem nincs tetoválásom. Úgy döntöttem hát, várok, és kicsit még bosszantom ezzel őket. Jó pár év telt el így. Ennek ellenére én mindvégig tudtam, hogy rövidesen lesznek tetoválásaim. Közben már tervezgettem is, hogy mi legyen rajtam, és a megfelelő embert kerestem hozzá. Olyan valakit akartam választani, akitől szívesen elfogadtam volna egy mintát. Végül összeállt a kép. Kitaláltam, hogy mit szeretnék. Ez egy nagy terv. Én imádom a tetoválást. Nekem ez az életem.

Kire esett a választásod?
Nikko Hurtadóval kezdtem. Mire teljesen elkészül, egy bodysuitot szeretnék létrehozni belőle. Amikor én egy egész testes tetoválást készítek, mindig alulról építkezem, így történt ez a sajátommal is, elöl térdnél szeretném befejezni úgy, hogy hátul a combomtól indul.

Mit ábrázol?
Tulajdonképpen mindenki önmagát tetováltatja magára. Saját életét, gondolatait. Tudod, a tűzoltó a tűzoltósisakot, és így tovább…
Ha címet kellene adnom az eddig elkészült mintának, az a kezdet lenne. Nem szívesen beszélek erről, talán valamiféle babonából, de az elképzelés már megvan a fejemben. Amit én látok, amit világosan végig tudok gondolni magamban, az a két comb, a fenék és a hát. Néha megjelenik a két kar is. Amikor összefüggően az egész tetoválásomon elmélkedek, leginkább ezeket látom. Egy színekben tobzódó mintát.
A comb a kezdet, ami már jelenleg is megvan, a két gyerekem a referencia hozzá. Egymásra néznek, összekulcsolják a kezüket. A kezük között az ősrobbanás, mint mindennek a kezdete. Onnan kezd el tágulni a világ.

Talán mondanom sem kell, hogy igencsak megfelelő művészt választottál hozzá…
Baráti kapcsolatot ápolok Nikkóval. Az évek során sokat utaztunk együtt. Mostanában is sok időt töltök az államokban, ott is gyakran összefutunk. Jártam nála kaliforniai stúdiójában vendégtetoválóként, ő is volt nálam Bécsben dolgozni. Ez is fontos szempont volt, hogy az ember, aki tetoválni fog, ne csupán kiváló művész legyen, de emberileg is azonos hullámhosszon legyünk.
Persze fontos, hogy mindenkit saját szabályaival, természetével fogadjunk el. Nikko dél-amerikai származású, ahogy ők mondják, latino. Ebből adódóan kétségtelenül érezhető egyfajta mediterrán könnyedség rajta. A mi értékítéletünk szerint olykor felfoghatatlan, hogyan működnek az ő dolgaik, de tény, hogy működnek.

Ha jól tudom, öt éve adtál utoljára interjút. Mi volt az oka ennek a hosszú hallgatásnak?
Az internet térhódításával a nyomtatott sajtónak az egész világon szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy a korábban megszokott világ véget ért számukra. Az internet lépésről lépésre bekebelezte ezt a területet. Ez a folyamat jelenleg is zajlik. Ennek ellenére én a mai napig hiszek a nyomtatott sajtó létjogosultságában. Elsősorban a korábban említett előnyös közösségformáló ereje miatt. Az internet elterjedése kapcsán sokan prognosztizálták például, hogy a zeneiparnak is befellegzett. De most, egy évtized távlatából, tisztán láthatjuk, hogy csupán a zeneipar bizonyos szereplőinek ért véget a játék, egészen pontosan a kiadóknak, minden más résztvevőnek előnyére vált az internet. Népszerűségben és anyagilag is profitálnak belőle. A nyomtatott sajtónak is meg kell találnia majd új szerepét, ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a változásokkal. Kétségtelen, hogy nehéz felvenni a versenyt az internetes megjelenéssel, elsősorban annak gyorsasága miatt. Korábban én is tapasztaltam, hogyan működik a közös munka a nyomtatott sajtóval. Amint elkészítettem egy tetkót, lefotóztam, gyűjtögettem a képeimet, s amikor összejött egy CD-re való anyag, nagyjából 3–4 hónap elteltével, kiírtam egy lemezre és elpostáztam a szerkesztőségeknek. Ez meglehetősen nagy időbeli eltolódást jelentett az egyes munkák elkészülésétől a tulajdonképpeni megjelenésig. Ma amint befejezek egy tetoválást, lefotózom és azonnal posztolom közösségi oldalamon, azon nyomban ismerőseim, követőim elé kerül. Ezzel a gyorsasággal a nyomtatott sajtó soha nem lesz képes felvenni a versenyt. De a munkák megjelenésének ütemén kívül más szempontok is léteznek. Én például a képeimhez a közösségi oldalakon semmilyen információt nem fűzök. A magazinok kihasználhatnák az ebben rejlő lehetőségeket, többet írhatnának az egyes alkotások hátteréről. Az oktatásból is nagyobb szerepet vállalhatnának, hogy ezekkel a lépésekkel ismét maguk felé fordítsák a közönség figyelmét. Léteznek tehát olyan lehetőségek, melyeket én soha nem fogok kihasználni Facebook-profilomon, de a szerkesztőségek könnyűszerrel megtehetik nyomtatott kiadványaikban. Tapasztalatom szerint azonban talán éppen az olvasóközönség érdeklődésének csökkenésével a magazinok munkatársainak lelkesedése is alábbhagyott. Az utóbbi években én kizárólag formanyomtatványszerű kérdéseket kaptam újságíróktól, melyekre egyszerűen nem volt kedvem válaszolni. Részetekről nem ez történt, ezért ülök most itt, és beszélgetek veled, mert tetszettek a kérdések, amiket átküldtél. Ezt az alkalmat leszámítva azonban az utóbbi években szinte mindig ugyanazt a tíz kérdést küldték el nekem. Ahányszor felkértek egy interjúra, mindig udvariasan válaszoltam, megírtam, hogy küldjék a kérdéseket, de amint beleolvastam az átküldött anyagba, elszállt a lelkesedésem… Én saját munkámmal kapcsolatban is úgy vélem, ahhoz, hogy valami jót tudjak létrehozni, energiát kell fektetnem abba, amivel foglalkozom. Időt kell szánnom rá. Az említett újságírók részéről nyomát sem láttam a befektetett energiának. Úgy gondolom az előregyártott sablonkérdésekből semmi jó nem sülhet ki. Kit érdekel egy olyan interjú, amit százszor olvasott már mindenki? Hiszen mi, tetoválók gyakran hasonló közegből jövünk, nem csoda hát ha nagyjából megegyező válaszokat adunk hasonló kérdésekre. Leginkább a kérdésfeltevésen múlik, hogy milyen irányba halad egy interjú során a beszélgetés. Ezért kellett öt évet várni arra, hogy ismét „megszólaljak”.

Mikor támadt az ötleted, hogy Bécsbe költözteted a stúdiódat?
Azt hiszem, szakmailag nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Munkába fektetett energiáim mindig igen gyorsan megtérültek. Előzetes várakozásaimnál jóval nagyobb elismeréseket kaptam, már rögtön a pályám kezdetén. ’97-ben nemzetközi versenyeken nyertem díjakat, ’98-ban automatikus meghívást kaptam a berlini conventionre, ami akkoriban Európa legnagyobb presztízzsel rendelkező témába vágó eseménye volt. Olyan szinten lehetetlen volt oda bekerülni, ahogy manapság Londonba. Ezrek vártak arra, hogy felszabaduljon egy hely. Nagyon jól alakult tehát a karrierem már a legelején, és mindez a vendégkörömre is jelentős hatással volt. Hozzám a kétezres évek elejétől a világ minden tájáról jártak kuncsaftok. Éves szinten több vendégem érkezett Ausztráliából, mint a szomszédos Ausztriából. Aki akkoriban mellettem dolgozott, láthatta, hogy nemzetközi volt a stúdióm már Zalaegerszegen is. Mindennap a világ legnagyobb tetoválóitól láttunk tetoválásokat vendégeink bőrén. Olyan gyűjtők érkeztek, akiknek Robert Hernandez- vagy Paul Booth-munkák borították a testét. Olyan különleges tetoválások, melyeket legfeljebb külföldi magazinokban csodáltunk meg addig…

Kezdetben mennyire lepődtél meg ezen?
Először valóban megdöbbentem, ugyanakkor nagyon megtisztelőnek éreztem. Mindez sokat segített a stílusom fejlődésében. Kihívásként fogtam fel, hogy olyan embereket tetoválhatok, akiknek bőrét a világ legnagyobb tetoválóinak munkái díszítik. Ilyenkor persze még jobban oda akarod tenni magad, mint egyébként.
Ezek az emberek általában rád bízták a döntést, hogy mit varrj rájuk?
Én a mai napig elképzeléseket várok vendégeimtől. Legalább egy alapötletet, amiből kiindulhatok. Ha megvan, hogy mit akarnak tőlem, és stilisztikailag, technikailag ők is tudják, mire számíthatnak, attól kezdve szabadon dolgozhatok. De mindig vendégeim ötleteit próbálom megvalósítani. Megrendelőim elképzeléseihez én vagyok az eszköz, formába öntöm vágyaikat. Az adott témához hozzáadom saját művészi, technikai tudásomat és persze a fantáziámat. De nem az a típusú művész vagyok, aki minden egyes munkájában önmagát próbálja megvalósítani. Akkor inkább talán festenék. De a festészetben is legtöbbször létezik a háttérben valahol egy megrendelő…
Visszakanyarodva egyik korábbi kérdésedhez, üzletileg itt a zalaegerszegi stúdiómban is minden jól működött egészen 2008-ig, amikor Magyarországra is begyűrűzött a gazdasági válság.
Korábban Sármelléken üzemelt egy reptér, angol vendégeimnek könnyű dolguk volt, ha el akartak jönni hozzám. Valahol az Egyesült Királyságban felszálltak egy gépre, landolást követően pedig húsz perc taxiút után máris megérkeztek a stúdiómba. Akkoriban kimondottan sok angol vendég érkezett hozzánk ezen a bejáratott útvonalon. A válsággal minden megváltozott, bezárták a sármelléki repteret, a Malév is megszűnt, más társaságok járatai pedig megritkultak, mindez érezhetővé vált a forgalmunkon. Ebből kiindulva pusztán üzleti megfontolásból a legközelebbi stabil reptér közelébe akartam költöztetni a stúdiónkat. Bécs városát amúgy is szerettem, fiatalon sokszor jártam oda szórakozni. Első nyugati utam a vasfüggöny lehullását követően is az osztrák fővárosba vezetett. Személyes kötődésem volt a városhoz. Mindent összevetve okos ötletnek tűnt átköltöztetni a stúdiót.

Most, három év távlatából is okos ötletnek tűnik?
Mindenképpen működőképesnek, de természetesen ott sem kolbászból van a kerítés. Keményen meg kell dolgozni mindenért. Bécsben sokáig idegennek számítottunk. Hiányoztak a gyökereink, és a kapcsolati tőkét is újból meg kellett alapozni. Érthető módon úgyis néztek ránk, mint olyanokra, akik kívülről jöttek. Az első időszakban többszörösen kellett bizonyítanunk a rátermettségünket és megbízhatóságunkat, elsősorban persze az olyan vendégek felé, akik ismeretlenül, az utcáról tértek be hozzánk. Olyan emberekről beszélek, akik nem úgy érkeztek, hogy tudták, kit keresnek. Az idegenek eleinte érezhetően bizalmatlanok voltak velünk. Ma már egészen más hangnemben zajlanak az ismerkedésre szolgáló beszélgetések, mint amikor beköltöztünk a stúdióba. Pozitív irányba változott a dolog. Bizonyítanunk kellett, hogy hosszú távon és felelősségteljesen vagyunk jelen az osztrák fővárosban.

Te németül és angolul is jól beszélsz?
Angolul meglehetősen jól, de németül egyáltalán nem. Értek valamelyest, de nem beszélek, szerencsére nincs is szükség erre.

Léteznek Bécsben kiemelkedő stúdiók, olyan tetoválók, akikre felnézel?
Manapság is sok jó tetováló dolgozik Bécsben, de ha a helyi tetoválás hagyományairól beszélünk, akkor Berni Luthert és Klaus Fuhrmannt említeném. Őket mára méltánytalanul elfelejtették. A fiatalok nem is tudják ki az a Berni Luther, pedig annak idején ő tetoválta például Slasht. Azt sem tudják ki az a Klaus Fuhrmann. Azt tapasztalom, hogy fogalmuk sincs róla…

Jó döntés volt, hogy éppen a belvárosban, a Mariahilferstrassén nyitottad meg a stúdiót?
Ez jelenleg még nem véglegesen eldöntött kérdés. Tény, hogy működünk. Magasak a költségei egy ilyen stúdiónak, négyzetméterre is meglehetősen nagy területet bérelünk, ráadásul – ahogy te is mondtad – a központban vagyunk. Ezeknek a körülményeknek persze az előnyeit is élvezzük. A könnyű megközelíthetőségből adódóan az élet itt sokkal kényelmesebb. A világon mindent be tudok szerezni karnyújtásnyira a stúdiónktól. A kellemes élet feltételei adottak. Sokat kell dolgoznunk, hogy fenntartsuk, hogy működőképessé tegyük, de azt hiszem, közülünk senkinek nincs oka panaszra. Én az itthoni stúdióból mindenkit magammal vittem a kintibe. Természetemből adódóan törődöm a hozzám tartozó emberekkel, erős felelősségérzet él bennem irántuk. Talán ők is érzik ezt, mert hasonlóan viszonyulnak hozzám.

Kikkel dolgozol együtt jelenleg?
Gerencsér István, Gege dolgozik velem a legrégebb óta. Másodikként Szántó Bettinát említeném. Ő még most is nagyon fiatal. Magyarországon kezdett tanulóként Fortágh Istvánnál, de végül úgy alakult az élete, hogy nálunk folytatta tanulmányait. Azt követően, hogy gyorsan elsajátította az alapokat, immár harmadik éve teljes jogú tagja csapatunknak.
Molnár Krisztiánt valószínűleg senkinek nem kell bemutatnom. Ő volt a legelső tanítványom, de néhány évre különváltak útjaink. Hét év után egyszer csak valahogy elegünk lett egymásból. Akkoriban talán túl sok időt töltöttünk együtt. De 7–8 év elteltével visszakerült hozzám, ami a mai napig örömmel tölt el. Brutálisan jó munkákat készít. Ő egyáltalán nem szereti menedzselni magát, pedig Krisztián kiemelkedő tehetség. Szétválásunk egyik oka éppen az volt, hogy én már akkor láttam a tehetségét, és tudtam, hogy a nemzetközi porondon is kiemelkedő tetováló lehetne belőle, ha tenne róla és megjelenik. Akkoriban nyomást gyakoroltam rá ennek elérése érdekében. Próbáltam magammal húzni abba az irányba, amerre tartottam. Állandóan mondogattam neki, hogy gyere velem, küldd a képeidet, menedzselni próbáltam, és neki ebből lett elege. Később rájöttem, hogy Krisztiánnak ez nem annyira fontos, mint nekem. Neki az számít, hogy tökéletesen elkészítse az adott munkát, ami azután jön, az nem érdekli. Ezt nekem kellett elfogadnom. Mióta sikerült, sokkal gördülékenyebben működnek köztünk a dolgok. Én is fejlődtem gondolkozásban és elfogadásban egyaránt. Már nem akarom annyira ráerőltetni az akaratomat másokra, mint 8–10 évvel ezelőtt.

Gege és Betti is realisztikus stílusban alkotnak?
Igen, itt nálunk a stúdióban mind hasonló stílusban dolgozunk. Így tudjuk leginkább támogatni egymást. Gege régi motoros a szakmában. Tizennégy éves kora óta tetovál. Várpalotáról indult, ezt követték bizonyos balatoni stúdiók, aztán saját szalonok, végül Zalaegerszegre került, ahol 4 éven át mellettem volt, most pedig 3 éve Bécsben dolgozunk együtt. Nagyon széles körű szakmai tapasztalattal rendelkezik, elképesztő energiákat fektet munkájának minden egyes részletébe, ha valaki megnézi a közösségi médiában fellelhető fotóit, látni fogja, mennyit fejlődött az évek során.
Mint említettem, Betti igen fiatal, ő Gege párja. Betti is egy istenáldotta tehetség. Ő az a fajta újgenerációs tetováló, aki olyan stabil háttérrel végzi munkáját, hogy pár év alatt annyira magas szintre jutott, amire mi kétszer-háromszor annyi idő alatt voltunk csak képesek annak idején. Azt a tudást, támogatást és segítséget, amit eleinte tőlünk kapott, nagyon hamar elkezdte „visszatermelni”.

Emlékeim szerint a kétezres évek elején, vagy akár már azelőtt is téged határozottan érdekeltek a biomechanikus, bioorganikus tetoválások. Az utóbbi időben mintha háttérbe szorult volna ez nálad kissé…
Nemcsak ez szorult háttérbe, hanem minden más is a realizmus javára. Engem érdekelt annak idején például a japán tetoválás, rengeteget tanultam belőle. A mai napig, amikor teljes testes kompozícióban gondolkodom, a japán stílus irányelveit követem. Ennek szabályai annyira alapvető fontosságúak, hogy azokat alkalmazva újra lehet komponálni bármelyik másik stílust is. Ezért érdemes újra meg újra áttekinteni ezeket a szabályszerűségeket.

Miben nyilvánulnak meg ezek a szabályok?
A test áramlásainak tökéletes kihasználásában. Nagyon fontos, hogy amit felrakunk a bőrre, ne pacaként, plecsniként hasson. Képes legyen együttműködni a testtel. Manapság kimondottan népszerű a „gyűjtő” álláspont, amikor más-más tetoválóktól szereznek be különböző apró mintákat az emberek, és ezeket hanyag eleganciával „szórják” szét a bőrükön. Ami abban az esetben, ha valamilyen sajátos képtárként tekintünk saját testünkre, szép lehet, de számomra, aki a japán tetoválások szerelmese – mert igazából én a tetoválásban azt értékelem, amikor a minta, ami befedi a testet, tökéletes egységként működik –, ez zavarosnak hat. A japán művészek kiváló példát szolgáltattak arra, hogyan kell tökéletes áramlásokat létrehozni a bőrön, hogyan célszerű elhelyezni a főalakokat, körülvenni őket a háttérelemekkel, vagy az előteret megtölteni kiegészítőelemekkel. Mindezt úgy, hogy közben az egész áttekinthető és értelmezhető legyen, egységet alkosson a testtel, és ez a harmónia láthatóvá váljon.
Pár éve a realista tetoválásban megjelent egy bizonyos füstőrület. Hirtelen mindenki füstöt akart tetoválni. Füst eltérő formában létezett a tetoválásban korábban is, de nekem pár éve támadt egy szokatlan ötletem, amit a realizmusban akartam kipróbálni. Egy tetoválóismerősöm realista tetoválásokra mondott kritikája ébresztette fel bennem ezt a gondolatot. Véleménye szerint az a baj az ilyen típusú alkotásokkal, hogy mindig valamilyen plecsniként hatnak a bőrön. Felrakjuk a realisztikus mintát, de az egy folt marad csupán, nem működik együtt a testtel. Én ezen nagyon meglepődtem, de elfogadtam a véleményét. Az, hogy ő így látta, azt jelentette számomra, hogy rajta kívül feltehetően mások is hasonlóan gondolják. Ekkor újból áttanulmányoztam a japán tetoválásokat abból a szemszögből, hogy vajon mi okozhatja a műfajra jellemző tökéletes áramlásokat? Rájöttem, hogy többnyire a hullámok és a levegő jelenlétét érzékeltető felhők biztosítják ezt a hatást. Azon gondolkoztam, hogyan lehetne a realizmusba átcsempészni a levegőt. Ekkor támadt a füst ábrázolásával kapcsolatos ötletem. A füst mint önálló elem beépítése a realista mintákba. Nem állítom, hogy én voltam az egyetlen, aki ezzel próbálkozott. Kétségtelenül mások is készítettek hasonlót. Viszont tény, hogy nálunk a stúdióban létrehoztunk néhány füsttel átszőtt mintát, ami egyfajta lavinát indított el a tetoválók között. Ezt követően a tetoválók mindenfelé számolatlanul építették bele mintáikba a füstöt. Szerintem a legtöbben nem is tudják, honnan indult el ez az őrület. Füstöt tetoválni technikailag olyan nagy kihívást jelent, ami minden valamirevaló alkotót magával ragad. Az alapötlet az volt, hogy a füst legyen maga az áramlás. A füstöt mint jelenséget mindenki ismeri. Elbűvölően szép forma, ami ráadásul tetoválómintaként is kimondottan dekoratív díszítőelem. Létezett tehát egy elsődleges elgondolás, aminek következtében a füst beépült a realista stílusba.

Más esetekben is előfordult, hogy a japán stílus szabályait próbáltad átemelni a realizmusba?
Tulajdonképpen mindez a biomechanikától indult. Jelenleg hosszú idő után ismét egy biomechanikán dolgozom. Nagyon régen készítettem hasonlót. Jó volt kicsit visszanyúlni a kezdetekhez. Úgy gondolom, pályám elején én is mindennel próbálkoztam. Kutattam, mi az, ami igazán érdekel. Rá kellett jönnöm az évek során, hogy én elsősorban technikai tetováló vagyok. Amit technikailag könnyedén megoldok, annak egy idő után nem érzem már az értékét. Ezek a dolgok lehetnek nagyon látványosak is akár egy külső szemlélő számára, de én nem élvezem a velük történő munkát. Untat, ha túl könnyen tudom megvalósítani elképzeléseimet. A realizmusban azonban újból megtaláltam magam számára a kihívást. Szerintem technikailag ez a létező legkifinomultabb stílus, mindenképpen a legnagyobb technikai tudást igénylő műfaj. Mi, akik ebben a stílusban alkotunk, mindig szakmánk aktuálisan felállított határait feszegetjük. Például a bőr teherbírásának határát. Ennyire sok egymásra épülő rétegben nem könnyű csupán néhány kézmozdulattal felrakni az összes részletet. Általában finoman kell belesimogatni a festéket a bőrbe. Alakítani kell, formálni, mintha egy plasztikus anyag lenne a kezeid között. Kicsit világosítani, olykor sötétíteni… Míg mondjuk, egy tradicionális stílus esetében felrakod a vonalakat, berakod közéjük a színt, és máris teljesen látványos és működőképes, amit alkottál. De tulajdonképpen nem is erről szerettem volna beszélni, sokkal inkább a technikáról. Egy törzsi tetoválás például tökéletesen működhet elkészítésétől kezdve akár viselője haláláig a bőrön. Ha nagy a kontrasztértéke, ha jó a formája, örökre működőképes lehet. Még egyszer kihangsúlyozom, úgy gondolom, hogy technikailag a realizmus számít a legnagyobb kihívásnak. Visszatérve a biomechanikához – fontosnak tartom megjegyezni, hogy nagyon szeretem ezt a stílust –, nekem viszonylag jó a térlátásom, tehát amint rájöttem az ilyen minták felépítésének kulcsára, hogyan kell egy biomechanikát jól „összerakni”, attól kezdve minden nagyon egyszerűvé vált számomra ebben a műfajban. Ebből kifolyólag bizonyos idő után oldalágra küldtem a biomechanikát. Pár évvel később belekóstoltam a festészetbe. Nem tudtam jól festeni, de azért próbálkoztam vele. Rájöttem, ha sötét alapból kezdek világosítani, akkor például a biomechanikát nevetségesen könnyű felépíteni. Eleve amikor a sötétből, a mélyebb tónusokból bontakoztatom ki a világosabb formákat, alig valamivel világosabb árnyalatokból építem fel a formavilágot. Fölé helyezek egy még világosabb színt, legfölülre pedig megfestem a világos, nagy főalakot. Így igazából minden egymás mögé épül, megtévesztem a szemet, létrejött a térhatás. Rátalálni erre a megoldásra annyira könnyű volt, hogy ettől kezdve egy ilyen minta elkészítése csupán játéknak tűnt számomra a formákkal. Egyszerűségéből adódóan végül eltávolodtam ettől, de mint mondtam, jelenleg ismét készítek egyet, és nagyon élvezem a feladatot. Persze ehhez a stílushoz is egy egész élet szükséges. Ha valaki biomechanikával akar magas szinten foglalkozni, szánja rá az életét. Mert kétségtelen, hogy rá kell szánnia…

Milyen terveid vannak? Van, amit még kihívásnak érzel a munkádban?
Az utóbbi években a bécsi üzlet sikeressé tétele volt a dominánsabb feladat az életemben. Munkám üzleti oldala. A szokásosnál több energiát fektettem ebbe a folyamatba. Most azonban, amikor úgy tűnik, a stúdió már működőképes, ismét a keresgélés időszakánál tartok. Tapogatózom, hogy milyen irányba induljak tovább. Jelenleg nem is annyira kifelé nézegetek, sokkal inkább magamban keresem a megoldást. Belül próbálom megtalálni, merre tovább. Képtelenség minden nap valami újjal előállni, olyasmit alkotni, ami korábban nem létezett. Érdemes alaposan körüljárni a dolgokat. Jelen pillanatban elmondhatom, hogy huszonhárom éve tetoválok. Sok tapasztalat halmozódott fel bennem ezalatt. Az így szerezett tudást váltogatom most, és használom napi szinten. Azt hiszem általánosságban ezt nevezzük rutinnak. Erre támaszkodva mindennap képes lehetek egy profi munkát letenni az asztalra, de nem lehet mindig csodát művelni. Nem ismerek senkit, aki képes lenne erre. Jelen pillanatban az történik, hogy beszívom a levegőt a tüdőmbe, kifújom és közben figyelem a gondolataimat. Elmegyek kocogni, és közben eltöprengek azon, merre tovább? Úgy érzem, ismét valamilyen változás előtt állok. De még nem tudom megmondani, miben mutatkozik ez majd meg.

A füstről sokat beszéltünk, de valósághű lángot alkotni vajon nem ugyanakkora kihívás?
Ha látnád, mit készítettem elő péntekre… A láng tulajdonképpen izzó füst. A láng és a füst ugyanaz a forma, csak eltérő a színe. Beszéltem korábban a referenciafotó-sorozatomról. Második részének egyik fejezete, illetve harmadik részének is bizonyos részletei a tradicionális és klasszikus tetoválómintákat járják körül. Mégpedig éppen a lángot és a koponyát. Ezeket összefűzve alig találsz valamit, talán összesen három képre bukkantam a Google segítségével. Egy kimerítő fotózást szántam rá arra, hogy jelenleg 400 nagyon izgalmas és érdekes képből álló valóban lángoló koponyákat ábrázoló sorozatom legyen. Nem Photoshop, semmi utólagos szerkesztés, kizárólag valódi összeállított kompozíciókról készült képek. Kitaláltam egy technikát, amivel a lángot és a koponyát is képes vagyok élethűen lefotózni.

Mi alapján vállalsz el egy felkérést?
A vendégeimtől mindig valamilyen kulcsszót várok. Nem szeretem azt a mondatot, hogy azt tetoválsz rám, amit akarsz. Úgy 90%-ig biztos vagyok benne, hogy nem leszek képes eltalálni egy ismeretlen ember elképzelését és ízlését. Ez nem is várható el tőlünk, tetoválóktól. Ugyanakkor nem szeretném pusztán díszítésre váró vászonként használni az emberi testet. Huszonhárom évnyi tapasztalattal eléggé old school gondolkozású tetoválónak érzem magam. Amikor mi tetoválni kezdtünk, katalógusok hevertek a stúdiókban az asztalokon. Bejött a vendég, rábökött egy mintára, ez volt a megrendelés. Én ezt nagyon megszoktam, és élvezem, ha elhangzik egy kérés, amit meg kell valósítanom. Én úgy tanultam a tetoválást, hogy a vendég választ, én pedig elkészítem az ötletét. Ma már – nálunk a stúdióban legalábbis – nem találni katalógusokat, de én továbbra is mindenkitől várok egy vagy több gondolatot, és ha lehet, olyan referenciafotót, amiből kiderül, hogy látványvilágban mi az, amit szeretne viszontlátni a vendég, milyen irányba forduljak a realizmuson belül. Egy munka megkezdése előtt több millió lehetőség áll rendelkezésemre akár színvilágban, akár a formák tekintetében, de kompozíció szempontjából is. Egy kép többet mond ezer szónál. Ránézek, és tudom, mi az, amit a megrendelő látni szeretne a bőrén. Csak akkor utasítom el, ha semmilyen átfedést nem találok saját irányzatom és a vendég kérése között. Vagy úgy érzem valamiért, hogy az adott ember nem az én vendégem. Amikor valaki nem azt várja el tőlem, ami én vagyok, hanem valami teljesen mást…

Eddig nem volt sértődés ebből?
Előfordult, hogy volt, de általában azért inkább nem. Az évek azt bizonyították nekem, hogy ilyen esetekben jobb már a kezdeti stádiumban szétválni, mint később, amikor jobban fáj a „szakítás”. Ha valamiért úgy tűnik, nem tudunk együttműködni, szerintem ez a legcélravezetőbb, legegyenesebb lépés. Nem működhet együtt mindenki mindenkivel. Én sem lehetek mindenki számára megfelelő személy. Úgy vagyok vele, ha már az emberek fele elégedett azzal, amit alkotok, akkor nekem is elégedettnek kell lennem saját helyzetemmel. Amikor látom, hogy nem fogok tudni megfelelni valakinek, mert az elvárása nem arra irányul, amit én nyújtani tudok, illetve nem olyan irányba visz engem művészileg, ami érdekelne, akkor megköszönöm a megkeresést. De ezt lehet udvarias, békés formában is közölni, nem szükséges rossz szájízzel elválni. Azért nem sűrűn fordul elő ilyesmi szerencsére. Ami nem megy nyílegyenesen szembe művészeti szabályaimmal, azt a kérést igyekszem megvalósítani. Kaptam már nagyon jó ötleteket vendégeimtől. Néha ők mozdítanak ki statikus állapotomból, amiben az évek alatt felhalmozott eszköztáram tart. Ők rángatnak ki komfortzónámból egy olyan gondolattal, aminek hatására ráébredek, hogy más szempontok alapján kell hozzáállnom az adott munkához, és örömmel teszem félre a rutint. Ilyenkor tudom, másképp fogom megvalósítani, mint általában, s ez izgalommal tölt el. Én ezt a kreatív folyamatot rettentően élvezem a munkámban. Enélkül úgy járhatnék, mint a saját farkába harapó kígyó. Ha mindig folyamatosan ugyanazt csinálom, fennáll a veszélye annak, hogy egy idő után csupán ismétlem önmagamat. Szeretek összedolgozni a vendégeimmel. Valójában ezért is imádok tetoválni. Sokan mondják, hogy nehéz emberekkel dolgozni, és ez olykor igaz, de úgy vélem, legalább annyi előnye van ennek a munkának, mint amennyi hátránya. Sőt, ha jobban belegondolok jóval több az előnye, mint a hátránya.

Beszélgetésünk vége felé közelítve, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy neked fontos szempont, hogy nagy testfelületre kiterjedő mintákat készíts…
Elsősorban a realista kompozíciók megvalósíthatósága miatt fontos. Az egyik fő jellemvonás, ami elválasztja a realizmust például a comic stílustól, az éppen a részletgazdagsága. A részletek összetettségének ábrázolásához pedig megfelelően nagy testfelületre van szükség. Ismerjük a bőr adottságait, tisztában vagyunk a lehetőségekkel, melyeket a bőr megenged számunkra. Ahhoz, hogy egy realista képet megfelelően tudjak létrehozni, annyi részletet kell beleépítenem a mintába, hogy végül az elkészült mű a realitás illúzióját keltse a szemlélőben. Ez egy icipici felületen nem megvalósítható. Photoshoppal a számítógép képernyőjén megoldható egy nagy felbontású lézernyomtató segítségével. A bőr szerkezete azonban nem teszi ezt lehetővé. Míg egy 10 centis new school minta kimondottan jól működik tiszta vonalaival, és homogén felületeivel ebben a mérettartományban, addig ugyanez a realista ábrázolásmód esetében egyáltalán nem működőképes. Ilyen méretben semmit sem tudok visszaadni abból, ami jó esetben a valódi realista hatást kelti. Ennek elsősorban technikai okai vannak. Ezért mindig a lehető legnagyobb bőrfelületre tartok igényt vendégeimnek testén, mert erre van szükségem ahhoz, hogy el tudjam készíteni az általuk megálmodott mintát. Például egy koponyánál 10 centiben képes lehetek megjeleníteni a sötét és világos részleteket, és meg tudom adni a formát is, a minta karakterét, de nem tudom visszaadni például a felületek textúráját. Egy 40 cm-es kép esetében azonban már a csontról is tudni fogják, hol volt kiszáradva, hol volt repedezett és hol töredezett. Így már valóban meg tudom teremteni a realizmus illúzióját.

A szemlélő számára egy nagyobb realista minta milyen távolságból lehet leginkább hatásos? (Amikor megfelelő távolságból nézzük, és összeáll a kép, az ember egy komplex alkotást lát, és érezni kezdi a kompozíciót…)
Minden méret más és más távolságból hatásos. Alapvetően szerintem egy tetoválást úgy kell megtervezni, hogy 1 méteres – karnyújtásnyi távolságból – működjön jól. Itt most egy átlagos méretű tetoválásra gondolok. Ha egy teljes testes tetoválásról beszélünk, akkor az a jó, ha 30 méterről is értelmezhető. Ha ilyen távolságból nézzük, és nem úgy tűnik, mintha összekenték volna viselőjének testét valamilyen festékkel, akkor már elértük, amit szerettünk volna. Ha realizmusról beszélünk, ahogy egyre közelebb érünk az emberhez, úgy kaphatunk mind nagyobb betekintést a bőrén látható minta részleteibe. Az a jó, ha egy ilyen méretű tetoválás közelről nézve sokkoló felbontásúvá válik. Ahogy közeledsz hozzá, úgy veszed észre, hogy atyaúristen mi mindent belepakoltak ebbe a képbe. Viszont a nagyméretű tetoválások esetében mindenképpen előnyös, ha kicsit távolabbról nézzük őket. De ez a kérdés annyira összetett… Most megint beszélhetünk az internet és a nyomtatott sajtó összefüggéseiről. A ’90-es évek végén, a kétezres évek elején, ahogy korábban is mondtam, a vendégek felé a tetoválómagazinok számítottak az elsődleges közvetítőcsatornának. Megjelenés A4-es méretű oldalakon. Ebben a méretben egy teljes kartetoválás iszonyatosan jól tud kinézni, egy teljes testes tetoválás, ha jól van „összerakva”, és megfelel azoknak a szabályoknak, amelyek alapján távolról is értelmezhető, szintén lélegzetelállítóan mutat. Emiatt a kétezres évek elején tömegével érkeztek hozzánk tetoválókhoz az ilyen jellegű felkérések a vendégek részéről. Viszont az elektronikus média népszerűvé válásával, illetve az okos eszközök előtérbe kerülésével a felület – amin keresztül közvetítjük a műveinket – 4,5 cm-esre zsugorodott össze. A4-es nyomtatott méretről egy telefon képernyőjének méretére. Ekkorában már egyáltalán nem működik jól egy teljes testtetoválás, de egy teljes kartetoválás sem. Ebben a méretben a fél testrészes tetoválások a leglátványosabbak: egy alkar, egy felkar vagy egy comb. Ezt a jelenséget többféleképpen is lehet értelmezni. Tapasztalom, hogy jóval több ilyen méretű tetoválást kérnek manapság, mint régebben, és a nagyobb minták háttérbe szorultak. Illetve azt is látom – a közösségi média előnyei közé tartozik, hogy lájkok formájában azonnali visszajelzést kapok adott munkámmal kapcsolatban a közönség részéről –, hogy az ekkora mintákat sokkal jobban szeretik. Nem feltétlenül látnak át, és értenek meg 4,5 cm-es képernyőátmérőben egy teljes testes tetoválást, viszont ezeket a középméretű, nagyjából 30 centis mintákat imádják, és ekkora méretben teljesen jól tudják értelmezni. Ez a lájkok számából is kiderül.

Te is készítesz kisebb tetoválásokat?
Alkart, felkart persze, napi szinten.

De ezek nem annyira picik…
Nekem 23 év után egy full színes alkartetoválás egyetlen alkalomnak számít. Egy teljes napos beülés pedig 5–7 óra, az egy tetkó.

És egy hát, az mennyi idő?
Nagyjából öt alkalom, de ez is a reális idő. Készítettem egy tetoválást pár évvel ezelőtt, egy bokától tarkóig érő sellőt. A sellő farka a lábra került – hátul a combokra –, a lábfejen volt az uszony, a sellő felsőteste pedig a háton, feje a lapockán. Igazából ez egy valós méretű sellő volt. Egy férfivendégem testére került, és ha odaálltál mellé, akkor nagyjából a válladig ért a sellőt ábrázoló minta. A sellő egy igazi nő valós méretében készült. A hát – tehát a sellő felsőteste és arca, ami a vendég teljes hátát betöltötte – másfél alkalom alatt készült el. Az egész minta, ami teljes testes tetoválásnak számított, nyaktól bokáig 40–42 óra alatt lett kész. Nagyon dinamikusan lehetett haladni vele, pedig extrákat is építettem bele: hullámok csapkodtak keresztül a sellő testén, combközépnél beleraktam egy olyan áramlást, ahol a sellő farka a vízbe ért. Attól lefelé a víz alatti világot lehetett látni, felfelé pedig a víz felettit.

Minek volt köszönhető, hogy ennyire gyorsan tudtál haladni vele?
Annyira nagy volt a mérete, és olyan dinamikus maga a minta, hogy gyorsabban haladtam, mint ahogy számítottam. Pedig volt benne részletgazdagság bőven. Amikor az apró részleteket kis méretben kell elkészíteni, csak nagyon óvatosan lehet felpakolni, mert ha csak egyetlen apró eltérés is keletkezik, az nagyon szembetűnő lesz. Itt viszont maguk a részletek is akkorára nőttek, hogy ha adott esetben valami pár milliméterrel eltért volna, az sem lett volna zavaró hatással a látványra. Volt kellő mozgásszabadságom és ez a szabadság megengedte, hogy a gépem gyorsabban fusson a bőrön, s így tempósabban tudtam elkészíteni. Egy nagyobb méretű tetoválás gyakran rövidebb idő alatt elkészíthető, mint ha valamit egy alkar méretében kellene megcsinálnom.

Mennyire vagy hajlandó eltérni a színes realisztikus stílustól?
A szürke-feketét is imádom, nálam mostanában nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg a munkák a két stílus között. Bár régebben is készítettem fekete tetoválásokat, 2–3 éve éreztem rá igazán az ízére. Azóta jobban megszerettem. Szívesen elvállalom mindkettőt, a feketét és a színeset is. A tetoválók között ezt a kérdést illetően megoszlanak a vélemények, sokan orientálódnak csupán egyik irányba, de én mindkettőt nagyon élvezem.
Sokáig elleneztem például azokat a tetoválásokat, amiken egy pici szín tűnik fel egy szürke-fekete mintába ágyazva. Több ilyen felkérésem is volt, és mivel előfordult, hogy valaki az én véleményem ellenére ragaszkodott eredeti elképzeléseihez, végül mégis belevágtam. Eredetileg azért nem tetszett, mert azt gondoltam, a színezett rész magára vonja a tekintetet, és ezzel dominánsabbá teszi a szóban forgó részletet a szürke-fekete satírozott felületek rovására. De végül éppen ezt a szempontot kihasználva jöttem rá, ha azt a kis színt a főalakokon helyezem el, általa pont azt a fókuszt kaphatja meg a tetoválás, aminek segítségével azonnal felvillanthatom az utcán szembejövő emberek számára azt a részletet, amire alkotóként fel kívánom hívni a figyelmet. Régebben a legtöbb ilyen jellegű kérést elutasítottam. Nem találtam logikusnak, nem éreztem hogyan kellene jól megcsinálni. Az elmúlt években viszont, ahogy az ember tovább feszegeti saját határait, és olyasmivel is próbálkozik, amit korábban megvalósíthatatlannak gondolt, ebben a stílusban is sikerült olyan munkákat készítenem, amelyekkel elégedett voltam. Megtetszett, ezért most már nem utasítom el.

Kik inspirálnak? Ki az, akinek munkái neked is tetszenek?
A mai napig nagyon sokan vannak ilyenek. Menj fel az Instagramomra, és nézd meg, kiket követek. Ők mind zseniális tetoválók. Guy Aitchison például. Az ő tudása, egyre növekvő rutinja és tapasztalata, ugyanolyan időszerű napjainkban is, mint amilyen régebben volt. De ugyanez elmondható Robert Hernandezről vagy Paul Boothról is. Ezek az emberek a mai napig zseniális tetoválásokat készítenek. Aztán persze ott vannak a fiatalabb nemzedék tagjai, szinte felsorolhatatlan, hány zseni van közöttük. Manapság annyi a jó tetováló, mint soha korábban. Szeretem ezt az egészet komplexen szemlélni. Látom, hogyan törnek fel a fiatalok, látom miként tevékenykednek a nagy öregek. Igazából számomra a tetoválás történelme valahol ’89–’92 tájékán kezdődik. Én gyakran járok ki például Long Beachre Kari Barbához, a legelső és legöregebb ma is működő amerikai stúdióba. 1924-ben létesítették ezt a helyet. Amikor a stúdiót megnyitották, abban az utcában, ahol ma is áll, kizárólag tetoválóstúdiók sorakoztak. Ma már ez az egyetlen stúdió a környéken. A modern tetoválás története valójában abba az időbe nyúlik vissza. Ott volt Jack Rudy vagy Brian Everett, a ’90-es évek elején ők voltak a fine line tetoválás megalapítói. Carlos Torres stílusa jól láthatóan visszanyúlik és merít az ő örökségükből. Ezek a dolgok olyan szinten egymásba fonódnak, hogy nem lehet kizárólag egyikről beszélni a többi nélkül. Tehát az, amit egyikünk megtanult, ha nem is adja tovább másoknak, fennmaradó munkái által közvetve mégis hozzátesz valamit a közös tetoválóművészethez. Később ezekből valaki tanul valamit, ihletet merít belőle, továbbgondolja és kialakít valami újat. Ez a folytonossága létezik, és hozzáértő szemmel végigkövethető. Mindnyájukra felnézek, mindnyájukat követem. Szeretem megfigyelni, ahogy ez az egész művészet önmagából táplálkozik, és egyre fejlődik.

Mit tanácsolnál a fiatal tetoválóknak, akik most kezdik a szakmát, és jelenleg még csupán az alapoknál tartanak?
Próbáljanak bekerülni egy olyan tetoválóhoz tanulónak, akire felnéznek.

Ez könnyen megoldható feladat szerinted?
Nem, egyáltalán nem. Valószínűleg rettentően nehéz. Viszont van rá valós esély. Ha ők azok, akik éppen megfelelőek arra a pozícióra, akkor el is fogják érni, amit szeretnének. Feltéve, ha hajlandóak lesznek áldozatokat vállalni azért, amit elterveztek. Ha gondolkodás nélkül megteszik, amit a tetováló, akit mesterüknek választottak, kér tőlük. Persze észszerű határokon belül. Ha nem sikerül, akkor valószínűleg semmi keresnivalójuk ezen a pályán. Ez nem csupán a tetoválószakmában működik így, hanem az élet összes területén. Abból lesz híres tetováló, aki híres tetováló akar lenni, és áldozatokat hoz ennek érdekében. Jó tetováló az lesz, aki jó tetoválóvá akar válni. De egy jó tetováló pusztán csak véletlenül nem válik híressé. És nem minden híres tetováló mondható feltétlenül jónak. Ha a tanuló fejében létezik egy előre meghatározott irány, hogy merre szeretne fejlődni, vannak példaképei, akikre felnéz, már jó úton halad. Nem árt ha van az életünkben valaki, aki inspirál, motivál, akinek a tevékenysége felkeltette érdeklődésünket, és például a tetoválás irányába fordította figyelmünket. Próbáljon meg bekerülni hozzá. Nem könnyű, persze, hogy nem könnyű. De ha igazán ezt a munkát akarja, meg fogja hozni magában a szükséges áldozatokat. És akkor ő lehet az, akiből a megfelelő mester megfelelő tanulója válik. A hit nagyon fontos tényező. Az önmagadba vetett hitre gondolok. A célodba vetett hitre. Úgy ahogy én is tettem annak idején. Megingathatatlanul hittem abban, hogy a tetoválás egy valódi művészeti ág. Tudtam, éreztem, és mindent megtettem azért, hogy ezt bebizonyítsam magamnak és másoknak is.

Szerinted léteznek a tetoválásnak olyan kiemelkedő alakjai, akik a közeljövőben olyan szintre emelhetik saját stílusukat s ezáltal művészetüket, hogy eddig nem látott mértékben teljesen egyedivé váljanak alkotásaik? Ha ezeket az embereket nézzük, vagy az ilyen típusú művészi megnyilvánulásokat, akkor szerinted milyen kiemelkedő területei lehetnek a szakmának, mi várható a jövőben, hova fejlődhet a tetoválás?
Úgy gondolom, hogy a múlt általában a jövőt vetíti előre. Mindenre volt már példa a történelem során. Én megkérdőjelezném azt a kijelentést, miszerint a tetoválás olyan népszerűségnek örvend jelenleg, amilyennek soha korábban. Pályám kezdetén próbáltam belemerülni a történelmi távlatokba, forrásokat kutattam, amelyek a tetoválás történetével foglalkoztak, és kiderült, hogy az 1900-as évek elején létezett már egy korábban nem látott virágkora a tetoválásnak, amikor például az angol arisztokrácia tagjai között, vagy akár a magyar politikai elitben is szép számmal akadtak olyanok, akik előszeretettel tetováltatták magukat. A társadalom legmagasabb rétegeiben is népszerű volt a tetoválás. Ha jól emlékszem, V. György angol király volt az, aki Japánba járt tetováltatni az akkori századelőn. Tehát a jelenleg tapasztalható népszerűség nem feltétlenül új keletű. Különböző hatások – II. világháborút követő gazdasági és társadalmi trauma – valóban visszavetették a tetoválások népszerűségét. Amerikát és Nyugat-Európát járva, és meghallgatva az ott elhangzó történeteket, világossá vált számomra, hogy a bőrrajzok a háború idején megrekedt fejlődése valamikor a ’70-es évek elején ismét beindult. A ’70-es, ’80-as, ’90-es évek mindenféleképpen egyfajta technikai forradalmat hoztak ebben a szakmában. Beszélhetünk akár a felszerelésekről, akár a művészeti ág eszköztárának kibővüléséről. Ebben az időszakban kezdtek kifejlődni, különválni és finomodni a jelenlegi tetoválóstílusok. Ennek a folyamatnak köszönhetően alakult ki például a realizmus is. Én úgy látom, hogy a jelenlegi állapotok határait már nem nagyon lehet tovább feszegetni. Technikailag elértük azokat a határokat, melyeket a bőr lehetővé tesz számunkra. Már jelen vannak azok az irányzatok, amelyek túlmutatnak a technikán. Ami még változhat, azok inkább stilisztikai kérdések. A ’70-es évek tetoválóstílusát ma tradicionálisnak nevezzük. De akkor az volt a tetoválás. Abban a formavilágban mozgott a szakma. Akkor úgy nézett ki egy tetoválás. Hamarosan hozzájött ehhez a japán stílus, majd megjelentek a törzsi tetoválások is, ahogy Leo Zulueta hirtelen beemelte a köztudatba, ebből keletkezett a tribalhullám. És máris tagolódott a korábban egységesnek mondható ábrázolásmód, létrejöttek az egyes irányzatok. Manapság olyan stílusgazdagságot tapasztalhatunk a geometriától a minimalizmuson át a neotradicionálisig, vagy ha csupán a new schoolt és a tradicionálist vesszük alapul, melyek önmagukban is gyűjtőfogalmak, hogy szinte képtelenség minden kategóriát felsorolni. Valahol itt tartunk jelenleg. Úgy gondolom, bizonyos kevésbé életképes stílusirányzatok a jövőben zátonyra futhatnak és valószínűleg megfeneklenek. Főleg olyanok, amelyek művészeti irányzatként jól működnek ugyan, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a tetoválás esetében fontos szempont a tartósság is, aminek próbáját feltehetően nem fogják kiállni. Szerintem a közeljövő erről szól majd. A jelenleg tapasztalható tagolódás tovább folytatódik. A stílusok letisztultabbá válnak. Még több új irányzat fog megjelenni. Minden stílusnak lesznek válfajai. Viszont ha más vizuális művészetek fejlődését vesszük alapul, olyan folyamatokra gondolok, amelyek már lejátszódtak a múltban. Például a festészet esetében a modern szemlélet – az absztrakt megjelenése – a klasszikus festészet végét jelentette. Ilyenkor következik be, hogy a tanítványok már nem fogadják el a korábbi mesterek által felállított szabályokat. Nem veszik át tapasztalataikat, hanem teljesen új formavilágban, új szemlélet szerint próbálnak festeni. Ezzel kétségtelenül nagyon sokat hozzáadnak a festészethez, viszont azt is tudjuk, hogy nagyon jelentős tudásanyag veszett el ezáltal a klasszikus festészet eszköztárából, amit előtte szájról szájra örökítettek tovább a mesterek tanítványaiknak. Az évszázadok során kialakult olajfestészeti technikák jelentős része ezeknek a változásoknak következtében tűnt el örökre. Amiatt, hogy egy bizonyos időszakban nem vitték tovább a tradíciókat. Szerintem ez fog történni a tetoválással is, sok tudás elfeledetté válik. Egy része máris elfeledetté vált, hiszen például mi már nem fogunk a ’90-es években klasszikusnak mondható másfél centis pálmafákat készíteni, mert tapasztalatból tudjuk, hogy két év múlva úgysem nézne ki sehogy. Jelenleg viszont azt látom, hogy a mai fiatalok, akik ezt nem tapasztalták meg, új utakat keresve néha például ebbe az irányba fordulnak. És az elfeledett tudás hiányában újabb rossz lépéseket tesznek.

Jelenleg hogy tervezed, hány éves korodig fogsz tetoválni?
Látom a környezetemben, hogy még mindig él az az elképzelés, hogy az emberek megszületnek, tanulnak, felcseperednek, munkát vállalnak, dolgoznak, általában ugyanazt a tevékenységet folytatják nyugdíjig, és a munka végének közeledtével nagyon várják a fordulópontot, a határt, amikor elérkezik a nyugdíjas kor, a pihenés időszaka. Ettől kezdve élvezik a boldog semmittevést. Nekem huszonéves korom óta a munkám, a megélhetésem a tetoválás. Mindig azt mondtam, szerencsés ember vagyok, amiért a hobbim válhatott a munkámmá. Mára azt kell mondanom, hogy ez nem csupán a munkám, hanem az életemnek egy olyan jelentős része, amit nem tudok különválasztani a többitől.
Én a tetoválást nem munkaként fogom fel. Ez részben én magam vagyok. És nem szeretném elveszíteni egy ilyen fontos részét az életemnek. Ahogy nem kívánok lemondani a sportról, és nem szeretném kihagyni a jó vacsorákat, vagy nem akarok lemondani a gyerekeim szeretetéről, ugyanúgy nem tudnék lemondani a tetoválásról sem. Bevallom szoktam azért fohászkodni, hogy hetvenévesen is legyen elég energiám ahhoz, hogy végezni tudjam a munkám. Nem tudom hogyan fog megváltoztatni engem az idő, hogy az öregedés milyen hatással lesz rám? Nem tudom, hogy egyáltalán lesz-e érdeklődés arra, amit csinálok. De jelenleg nincs bennem olyan kép, hogy egyszer örökre leteszem a gépet, és soha többé nem tetoválok. Egyáltalán nem akarom abbahagyni, csak legyen elég erőm hozzá, és hatvan-, hetvenévesen se fáradjak el. Remélem az aktív életmód elősegíti, hogy akkor is képes legyek erre.

Bartha Barna