Tetovalóműveszek sorozat – Benedek “Gyuresz” György

Hetekkel korábban egyeztettük az interjú időpontját, a belvárosi utcák lassan csordogáló forgalma miatt késve érkezem a helyszínre, sietnem kell, nem marad időm a Bazilika hatalmas épülettömbjének impozáns látványában gyönyörködni. Pedig tudom, ilyenkor a hosszú téli hónapok szürkesége után kivételes pillanatokban lehet része annak, aki megáll és megfigyeli, ahogy a márciusi fény megcsillan az égbeszökő tornyokon, vagy a templom falait borító világos kőburkolatokon, és a hatalmas épület árnyéka éles kontrasztokat teremtve sötét és világos sávokra szabdalja a katedrális előtti teret. A tér déli határát képező épületsor Bazilikához közelebb eső sarkánál egy „cafe to go” típusú kávézó ajtaján nyitok be, Gyuresz a terem végében, a térre és a templomra néző földig érő üvegablakok előtti asztalnál ül, rám vár, hogy elkezdhessük a beszélgetést…

Amikor tizenhárom évvel ezelőtt először találkoztunk, saját stúdiód volt itt Budapesten, a Mester utca környékén. Emlékszem mennyire meglepett, amikor hallottam, hogy valamivel később feladtad annak működtetését, és egy másik stúdióba mentél alkalmazottként dolgozni…
Az első stúdióm 2003-tól három éven át El Nino Tattoo néven futott. Úgy kezdtem a szakmát, hogy egyetlen tetoválót sem ismertem Budapesten.
Évek alatt jutottam el oda, hogy végül ezzel tudjak foglalkozni. Korábban rajzos suliba jártam, és az érdeklődési köröm is ebbe az irányba terelt. Már a gimi ideje alatt volt bennem egyfajta zsigeri érzés, ami nem hagyott nyugodni. Valahogy úgy szokott ez történni, hogy látsz egy tetoválást, majd akarsz egyet, és ha ne adj Isten szorult beléd egy kis rajzkészség, hamarosan szeretnéd kipróbálni. Nem állítom, hogy ez valamiféle genetikai kódoltság kérdése lenne nálam, ezt talán túlzás lenne kijelenteni, de mégis sokkal inkább ösztönös érzés volt, mintsem valamilyen tudatos út, aminek következtében elhatároztam, hogy tetováló leszek.
Az első három év, amit az El Ninóban töltöttem, küzdelmes időszak volt. Ez annak ellenére igaz, hogy én mindent beleadtam a munkámba, mindent megtettem a sikerekért, végig kifejezetten motivált voltam, de mégsem jöttek azonnal az eredmények. Egyedül próbáltam megfejteni a tetoválás technikájával kapcsolatos kérdéseket, talán mondanom sem kell, hogy nagyon nehezen indult el a szekér.
Az első igazán pozitív visszajelzésem arra vonatkozóan, hogy jó úton járok, éppen tőletek, a Tattoo Magazintól származott. Még viszonylag a kezdeti időszakban voltam, amikor készítettem egy indiánportrét, beküldtem hozzátok a szerkesztőségbe, tudtam, hogy melyik hónapban fog megjelenni. Hozzá kell tennem, azt megelőzően egyetlen tetoválásomról készült kép sem jelent meg soha semmilyen magazinban.
Izgalommal vártam, hogy végre kapható legyen az a bizonyos lapszám. Emlékszem, egy bevásárlóközpontban voltam, amikor megláttam egy újságárusnál, megvettem és siettem ki a parkolóba, bezárkóztam az autómba, és fellapoztam a magazint. Nagy méretben, a Galéria nyitóoldalán találtam a munkámat. Igazi áttörésnek éreztem, óriási élmény volt.
Akkoriban még nem volt ennyire elterjedt az internet, a közösségi oldalak nyújtotta lehetőségek sem álltak a tetoválók rendelkezésére, tulajdonképpen kizárólag a magazinmegjelenések és elkészült munkáink hirdették, hogyan dolgozunk.
A mostani mókuskerékhez, tetoválásdömpinghez képest, igencsak láblógatós időszak volt az akkori. Ha készítettél egy munkát, és jól sikerült, hamarosan hozta az újabb megrendeléseket.
Akkoriban ivódott belém az a fajta szemléletmód, amit a mai napig szem előtt tartok, hogy a jól elkészített munka újabb felkéréseket eredményez. Alkotásaid milyensége fog újabb vendégeket szerezni neked. Most is úgy gondolom, hogy elkészült munkáim jelentik számomra a legjobb reklámot. Valaki meglátja egy másik ember bőrén az általam készített tetkót, és azt kérdezi: de jó, ki csinálta? Nekem is valami hasonló kell! Vagy esetleg azt, hogy de szar, hozzá biztos nem megyek!
Ilyen okokból az első három évben csak igen lassan fejlődött a vendégköröm.

De azért meg lehetett élni belőle?
Nem mondanám, más munkákat is vállalnom kellett a tetoválás mellett. Anyagilag keserves időszak volt. De még annyira az elején jártam, annyira új volt számomra ez az egész karrierdolog, hogy minden nehézsége ellenére élveztem, hogy ezt a munkát végezhetem, és közben borzasztóan akartam a sikert.

Megfordult a fejedben, hogy abbahagyod, és valamilyen más, anyagilag kifizetődőbb munka után nézel?
Pontosan tudtam, hogy az első időszakban ez egy nehéz kereset lesz. Már előzetesen is több év felfutással számoltam. De tettem a dolgom, és vártam a csodát, ami hamarosan be is következett. Lehetőségem nyílt stúdiót váltani, hirtelen olyan helyre kerültem, ahol rajtam kívül több tetováló dolgozott. Egy jó nevű, magas színvonalú munkákra képes tetoválóműhelybe, Sárközi Zsolt mellé. A náluk töltött évek egész karrieremet meghatározó tapasztalatokkal szolgáltak. Akkor alapoztam meg későbbi vendégkörömet, ráadásul a mai napig kihatnak munkáimra az ott magamba szívott gondolatok, elvek. Elsősorban a kompozícióra való törekvés volt az, amit örökre megtanultam.
Ma is minden felkérésemkor arra törekszem, hogy tökéletes kompozíciókat hozzak létre, és minél nagyobb felületeket tudjak befedni.
Azokban az években – ellentétben a mai trenddel – miszerint csak az fontos, hogy gyorsan elkészüljön egy munka, azonnal ki legyen téve a Facebookra vagy más közösségi oldalakra, nem baj, ha nincs széle, vagy „le van csalva” belőle, s az egyetlen szempont, hogy jól mutasson a telefonok kijelzőjén, sokkal inkább azt sulykolták belénk, hogy minél nagyobb, látványosabb, egyedileg testre szabott tetoválásokat készítsünk. Karrierem fontos állomása volt az ott töltött időszak, akkor szívtam magamba a tetoválás szakmaiságával kapcsolatos összes létfontosságú elvet.
Azonban miután odakerültem, elkövettem egy amatőr hibát. Úgy éreztem, megérkeztem, innen már nincs tovább, túlságosan belelazultam, és már nem foglalkoztam olyan komolyan a tetoválással, mint azelőtt, végül ennek lett a következménye, hogy hamarosan különváltunk.
Csak később, miután saját stúdióm lett, tudatosult bennem, hogy minden, amit ma is napi szinten használok, ami alapján jelenlegi munkáimat készítem, életem azon időszakából származik.
A kompozíció szükségességének megértése mellett akkoriban tanultam meg azt is, mennyire fontos a tetoválás technikájának végletekig való finomítása. A végeredmény szempontjából ez szinte kihagyhatatlan lépés, ettől függ, hogy milyen lesz a kép, amit látunk a bőrön, milyen textúrát tudunk létrehozni, mennyire lesznek összedolgozva a színek, mennyire kerülnek helyükre a vonalak. És bármennyire furcsa, ez leginkább odafigyelés kérdése, arról szól, hogy a kontúrok a megfelelő helyre kerüljenek, kellően élesek legyenek, hogy a köztük lévő felületek jól ki legyenek töltve színekkel, és ezek a színek a lehető legjobban össze legyenek dolgozva.
Ahhoz, hogy ezt tökéletesen véghezvidd, munka közben leginkább magadat kell kontrollálnod; az agyunkban dől el, hogy összecsapjuk a tetoválást vagy a végletekig tökéletesen kidolgozzuk. Persze csak akkor, ha már van annyi tapasztalata valakinek, hogy szépen meg tudja valósítani mindezt. Ha a kezedben már ott a technika, a rutin, a többi agymunka. Agyra és kézre lesz szükséged ahhoz, hogy tökéletesen megvalósítsd az elképzelést. Később Udvari Peti mellett tapasztaltam meg, hogy egy tetoválást szuperül is el lehet készíteni.
A kompozíció és a technika a mai napig meghatározó elemei készülő munkáimnak.
Miután elkerültem Zsolttól, volt pár évem, amikor nem igazán tudtam, merre tovább.
Ennek az lett az eredménye, hogy kimentem külföldre.
Amikor először mentem Petihez dolgozni, már tudtam, hogy fél év múlva utazom. Félig már akkor is azon járt az agyam, hogy rövidesen eltűnök innen.
Harmincegy voltam, amikor először kimentem, te jó ég, annak már nyolc éve…
Máltára utaztam angolt tanulni és világot látni. Igazán nem is tudtam pontosan, miért megyek. Ezek megint olyan ösztönös érzések voltak, ugyanúgy, mint amikor belekezdesz valamibe, kipróbálod, mert tudod, hogy szükséged van a változásra. Kell az, hogy meglépd, végigcsináld. Tudtam, hogy nekem el kell tűnnöm az országból; olyan környezetre vágytam, ahol le tudom rázni magamról az előző évek nyűgjeit. Ez az utazás – mint később kiderült – elsősorban egy önismereti, önfejlesztő tréning volt számomra. Egy külföldi út mindig nagy tapasztalás, amellett, hogy nyelvet is tanulsz.
Hamarosan én is megszólaltam, kommunikálni kezdtem egy másik nyelven. Nekem ez óriási elégtétel volt, hiszen már 30 is elmúltam, és addig egyetlen idegen nyelvet sem beszéltem.
A kint töltött idő ugyanakkor azt jelentette, hogy kicsit kinézhettem a vödörből, amiben addig itthon ültem.
Nagyon sok olasz és spanyol fiatalt ismertem meg, rajtuk kívül meglepő módon meglehetősen sok dél-amerikai jött Máltára nyelvet tanulni, főleg brazilok. A velük való együttélés, a mindennapos közösen töltött idő, az egymásra utaltság, az hogy kizárólag angolul kommunikáltunk, jótékony hatással voltak rám. Kiszakítottak abból a hangulatból, amiről úgy éreztem, egy ideje már állandósult bennem. Egyik napról a másikra környezetet és életmódot váltottam, s hirtelen magamra találtam, rájöttem, ki vagyok, mit akarok az élettől. Akkor tudatosult bennem, hogy nem fogok továbbutazni még távolabbi helyekre, hazajövök, és itthon nyitok stúdiót. Előzőleg felmerült bennem egy olyan gondolat, hogy külföldre költözöm, egy angliai vagy amerikai karrier lehetőségét is fontolgattam. Akkor ott Máltán döntöttem el, hogy jól van, akkor hamarosan hazaköltözöm, és Magyarországon próbálom magvalósítani azt, amit korábban majdnem elrontottam.
Ez a felismerés eredményezte a stúdióm nevét: El Camino – az út, az én utam, saját karrierem. Az, hogy az úton vagyok-e, vagy az út mellett, hogy tulajdonképpen merre visz, még nem volt világos. De ma már azt hiszem, az hogy hazajöttem, hogy megint elkezdtem gőzerővel a tetoválással foglalkozni, ez az én saját caminóm.

Fél évig voltál Máltán, ezalatt mikor döntötted el, hogy hazajössz?
Talán a közepe felé. Rögtön azután kintről keresni kezdtem az üzlethelyiséget. Az Ó utcai stúdiót kintről “lőttem” magamnak interneten keresztül. Onnan kezdtem intézni, telefonon lefoglalóztam, így amikor hazajöttem, a bolt már itt várt engem.

Hogy érzed, a saját utadat, a tulajdonképpeni „caminódat” mennyire vagy képes irányítani, vagy csak követed azt, ahogy alakulnak az események?
Szerintem úgy nagyjából fele-fele arányban. Természetesen benne vagyok én is, próbálom irányítani az életemet, ezt az egész őrületet, amiben vagyunk. De rengeteg olyan momentum adódhat, amihez kevés vagyok. Ilyenkor igazodnom kell a körülményekhez. Próbálom belőni, hogy mi a helyes irány, merre haladjunk, aztán az élet hozza a többit. Hogy ez működik, vagy éppen nem, kiderül. Ha nem, kerülünk egyet, és másik irányból közelítünk.

Hogy állsz az elfogadással?
Néha elég nehezen, de mostanában próbálok mindent úgy felfogni, hogy a rosszban is meglássam a jót, és hogy a dolgok talán okkal történnek velünk. Ezt nem tudom biztosan, talán…
De mindegy is, a lényeg, hogy alkalmazkodjunk ahhoz, ami éppen történik. Lényeges dolog az életben, hogy hozzáidomuljunk a feltételekhez, lehetőségeinkhez. Úgy tapasztalom, érdemes valamennyire rugalmasnak maradni.

Munkáidat látva feltűnő, milyen sok hasonló stílusú minta található köztük. Miért választottad éppen ezeket a kompozíciókat, és miért kedveled ennyire a nagyméretű tetoválásokat?
Tény, hogy nagyon szeretem a nagyméretű tetoválásokat, igyekszem a lehető legnagyobb bőrfelületeken megvalósítani vendégeim kéréseit. Imádom ha szabadon rendelkezésemre áll egy nagyobb testfelület, amikor nincsenek megszabva a határok, hogy például csak pólóvonalig, vagy ne lógjon ki innen vagy onnan. Megértem, ha ez a kérés, de a kompozíció szempontjából lényeges, hogy minél nagyobb testfelület legyen szabadon bedolgozható.
Attól függően, hogy milyen testrészre dolgozunk: kar, hát, láb, mellkas, mindig ezekhez kell megalkotnunk, hozzáigazítanunk a kompozíciót, és akkor itt megint szóba kerülhet a testreszabás. Pontosabban a tetoválásnak az adott vendégre szabása. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, úgy kell elképzelni, mint amikor a szabó ráigazítja az öltönyt valakire. Az alkatához, a vonalaihoz igazítja a varrásokat. Én ugyanezt teszem egy nagy testfelületű tetoválás esetében, aminek elsődleges szempontja, hogy minél inkább a vendég alakjához legyen igazítva, testének arányaihoz, vonalaihoz legyen szabva. Az, hogy ezen belül miként komponáljuk meg a mintát, hogyan játszunk a kisebb-nagyobb méretű karakterek elhelyezésével, már egyéni ízlés dolga. Én próbálom saját munkáimon belül, amennyire lehet, változatosan beosztani ezeket. Ha például nemrég készítettem egy olyan kart vagy hátat, ahol kimondottan nagyméretű karaktereket használtam, akkor a következő munkámnál általában igyekszem apróbb karakterekből építkezni, hogy ne keltsen egyforma hatást, és ne váljon unalmassá. A szándékom mindig arra irányul, hogy egyenesen vendégeim karjára – vagy egyéb testrészeire – rajzoljam fel a mintát. Ahhoz, hogy én minél jobban fel tudjam valakire szabni az adott tetoválást, a komponálás legfontosabb része a felrajzolás.
Én minden munkámnál ezt igyekszem erőltetni, és tény, hogy gyakran rajzolom elő magamnak filcekkel a későbbi tetoválást. Amikor elkezdjük, nem csak indigózunk. Ha például japán stílusú munkát készítek, ami nagyon szabad forma – és én pont ezért szeretem a japán vonalat, mert szerintem rettentően izgalmas történet –, akkor azt elsősorban szabad kézzel filcekkel próbálom felrajzolni. Amikor megvagyok ezzel, ha szükséges, bizonyos momentumokat beindigózunk, de egy testreszabás szerintem igazán jól csak „felrajzzal” működhet.
A felrajzolás fogja eredményezni az elkészült munka áramlását, folyását, amit nevezhetünk dinamikának is, mert az áramlás szó kissé elcsépelt már, de az, hogy ezzel dinamikussá tudom tenni a mintát, holtbiztos.
Előfordul, hogy magát a karaktereket is felrajzolom. Ilyen esetekben is jobban szeretek szabad kézzel rajzolni. Van úgy, hogy ez a folyamat két-három órát is igénybe vesz, ennyi ideig rajzolok az első alkalommal. De ezáltal jóval egységesebb lesz a minta, így sokkal jobban el tudok készíteni egy olyan melót, amelyiknél nem csupán egy tenyérnyi részt indigózunk fel, nemcsak néhány négyzetcentiméteres munkát alkotunk, hanem azokat a részeket is belevesszük a kompozícióba, amiket általában lehetetlen helyeknek gondolnak a tetoválók: véna, könyök, hónalj, csontos részek, vállcsúcs stb. Ezáltal ezeket a testrészeket is a lehető legjobban bele tudom vonni a végső tervbe.

Mindig csak annyit rajzolsz fel, amit aznap el is készítesz?
Egy kar esetében általában felrajzoljuk a teljes bedolgozandó felületet.
Felvonalazzuk, meghúzzuk a kontúrokat, ha nagyon sok apróságot helyezünk el a mintában, akkor egy vékony vonallal végigmegyünk azokon is. Amikor felkerült a rajz, és úgy látom, hogy rendben lesz, akkor én azt már nem engedem el, még aznap bevonalazom, végigkontúrozom géppel az egészet.
Egy nagy minta esetében bármilyen stílusban dolgozzunk, elengedhetetlen, hogy a részleteket jól süssük el. Itt elsősorban azokra a kritikus helyekre gondolok, amiket a közhiedelem szerint nehéz megdolgozni – könyök, véna –, de ha sikerül jól belevenni a kompozícióba, és szépen megtudjuk formázni, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a végeredmény szempontjából a lehető legjobbat hoztuk ki a történetből. Hiszen ezeken a lehetetlennek tűnő részeken nagyon jól kinéző részleteket lehet kialakítani. Ilyen például a könyök, tudom, hogy sokan elkerülik, mert nehéz rajta dolgozni, de ha jól megcsinálod, igazán jó lehet tőle a meló.
A mintát mindig kinyújtott végtagra tervezem. Ha jól megrajzoltam a dinamikáját, nem fog torzulni, akkor sem ha mozog a végtag.
Nagyon szeretem a színes munkákat, zömmel ilyeneket készítek, de a színek kiválasztásakor nincs bennem tudatosság. Léteznek olyan színek, olyan festékek, amik már beváltak. Tudom, hogy megfelelően dolgoznak a bőrben, szépen gyógyulnak és szép színt adnak. Nyilván ezt a fajta tudást csak tapasztalati úton lehet megszerezni. Én mindig próbálok az előző munkámhoz képest változtatni. Ha előzőleg például egy japán stílusú mintát készítettem élénk színekből, akkor a következő felkérésnél próbálok váltani, igyekszem egy kicsit „darkosabb” vonalat követni.
Vendégeim általában elfogadják az ötleteimet. Nyilván én is kötök kompromisszumokat. Amikor elindul egy projekt, már az elején tisztázzuk, hogy milyen irányba kívánunk haladni vele. Természetesen én is elmondom, mit gondolok, mit javasolok, mi a véleményem. Vagy belemegy a vendég, vagy változtatunk kicsit a terven. Én úgy tapasztalom, a végeredmény mindig elnyeri vendégeim tetszését…

A te kezeden egy bioorganikus tetoválást látok. Saját ízlésed szerint inkább az ilyen stílusú mintákat vagy a figurális ábrákat kedveled?
Nagyon szeretem a biomechanikát, a mai napig szívesen csinálok ilyesmit. Ha megkeresnek hasonló felkéréssel, örülök neki. Amikor elkezdtem a tetoválást, ez volt a választott irány: a biomechanika. Úgy gondoltam, nagyon érzem ezt. Ehhez képest később egy olyan csapás nyílt meg előttem, amiről nem is álmodtam, hogy valaha hasonlót fogok művelni. Ez a japán vonal. Egyáltalán nem volt tudatos választás eredménye, mármint a japán stílus. Sosem volt bennem olyan gondolat, hogy ezt akarom csinálni. A véletlenek sorozata alakította úgy, hogy most ez az egyik fő irányom. Ugyanakkor a japán mellett más hajtások is kifejlődtek. Mostanában létezik egy figurális vonulat is a munkáimban, amit nem tudok pontosan besorolni egyetlen ismert irányzatba sem.
Fél éve készítettem egy figurális ábrát, egy színes virágos mintát egy karra, ez hozott később egy rókás kompozíciót, annak alapján következett egy macskás felkérés, majd egy kismadaras. Meglepően hasonló stílusban készültek. Elvállaltam egy munkát, és később arra épült rá az összes többi. Úgy érzem, hogy ebből most megint kihajt egy újabb ág. Vitathatatlan, hogy több szálon futnak a melóim. Létezik egy japán világ, amiről azt gondolom, hogy talán már érzem, és itt van ez az új, kicsit realisztikus, kicsit rajzos stílus. Kitaláltam egy saját ízlésvilágot, hogyan nézzenek ki az új munkáim, erre építem rá a jelenleg formálódó motívumokat, kompozíciókat. A rókás volt ez első: realisztikus témába épített saját elképzelések. Szóval létezik egy ilyen vonal, ami most van kialakulóban. Nagyon izgalmas, és jó lesz, majd meglátod…
Több stílus is van, melyeket egyformán szeretek, és mindegyiknek megvannak a maga sajátosságai. A japánt azért szeretem, mert olyan szabadság, lendület és dinamika él benne, olyan sodrás jellemzi, hogy mindig óriási élményt jelent megtervezni, kivitelezni.
Ez az új stílus pedig elsősorban az újdonsága miatt vonz, és azért, mert ha lehet még szabadabb. Ez még inkább én vagyok, mint a többi munkám. Hallgatok a megérzéseimre, próbálok abból meríteni, hogy elképzelek valamit, ami vagy tudatos, vagy sokszor inkább csak véletlenszerű: hoppá, nem is gondoltam volna, hogy ezt éppen így…, de nézd csak, jó lesz!

A japán stíluson belül van kedvenc karaktered?
Igen, a hullám! Én azt mondom, a japán sztoriban nagyon fontos elem a hullám. A múltkor fejtegette nekem valaki, hogy a hullám, a vízfröccsenés mennyire lényegtelen, csupán egy töltelékelem, amit nekünk tetoválóknak a stílus szabályai szerint oda kell tennünk, hogy kitöltsük vele az üres tereket. Ebben kétségtelenül van igazság, de meg kell jegyeznem, hogy azt a hullámot nem olyan könnyű jól odatenni. Azt, hogy jól nézzen ki, legyen forgása, dinamikája, rohadt nehéz megvalósítani. Nekem évekbe telt, mire végül tudtam egy rendes hullámot készíteni. Pont olyat, amilyet szerettem volna, úgy ahogy annak ott kell lennie. Tulajdonképpen azért érzem a japán vonalon belül annyira fontosnak ezt a karaktert, mert ezekkel a hullámokkal a leglehetetlenebb helyekre is be lehet férkőzni, és a lehető legjobban lehet velük operálni. A hullám a kedvenc karakterem a japán műfajon belül.
Mióta tudsz tökéletes hullámot készíteni, mindig egyformán jól sikerülnek ezek a formák?
Nem, minden melómban más és más a hullám. Ha végignézek három-négy karmintát, amit készítettem, mindegyiken másféle hullámot látok, teljesen eltérően rakom össze egy-egy kompozíción belül a többihez képest. Ne kérdezd, hogy miért, ezt nem tudom megmondani…
Én úgy gondolom, készítettem már olyan hullámot, amiről ki merem jelenteni, hogy jó lett. De nagyon figyelnem kell, mert könnyű elrontani; igen nehéz jól meglőni. De ha sikerül, bomba karakter lesz belőle.

Milyen elgondolás alapján társítod egymáshoz a színeket?
Őszinte leszek, szerintem nagyon sok tetováló, ahogy én is, gyakran beleragad egy bizonyos színkombinációba, amit megszokott. Ezt ezzel használom, azt pedig azzal, ezeket együtt használom, mert úgy már bejött párszor, és feltehetően ismét működni fog. Én próbálok minden munkámnál különböző színeket összehangolni, elsősorban azért, hogy ne azt érezzem, ilyet már százszor csináltam korábban. Azt, hogy éppen milyen színeket választok, lehet hogy a vendég karaktere határozza meg, vagy talán az én agyszüleményem, hogy például darkos legyen, esetleg vidámabb. Tény, hogy eltérő hatásokat lehet elérni a színek megválasztásával.

Mi az álláspontod a tetoválások tartósságát illetően?
Tudjuk, hogy a tetoválásunk, amíg élünk, velünk marad. Az sem titok, hogy a bőr változik az évek múlásával, és a festék kopik belőle. Ha elkészítek egy tetoválást, fontosnak tartom, hogy az 10–20 év múlva is jó legyen. Ha ennyi idő után látom viszont, bizonyára nem lesz már annyira friss, mint amikor készült, de azért amennyire lehet, még mindig egyben kell lennie. Ne csak addig a pillanatig mutasson jól, ameddig lefotózom és kiteszem az internetre. Lehetőleg tíz év múlva is egységes hatást keltsen. Ez nem könnyű feladat, de én egyre fontosabbnak tartom. Már több mint tíz éve tetoválok, és régebbi munkáimat mostanában látom viszont. Amikor visszajön egy munka valamelyik vendégem bőrén, és azt látom, hogy szétesett, eszembe jut, mennyire fontos, hogy ne csupán a Facebooknak gyártsunk tetoválásokat, vagy saját önfényezésünknek, önreklámozásunknak, hanem ezek tényleg vendégeink díszei legyenek, melyek életük végéig elkísérik őket.

Hogyan lehet ezt megoldani?
Ez alapvetően egy nagyon precíz technika eredménye. A bőr megfelelő feltöltése festékkel – ne menjen túl mélyre, de menjen oda ahova kell, legyen jól kitöltve –, és maga a stílus, amiben dolgozunk, együttesen adják ezt a hatást.
A japán műfaj az én szememben nagyon tartós tetoválásokat eredményez. Talán pont azért, mert rengeteg kontúrt használunk. Én már gyakran elsősorban a tartósság szempontjából próbálok karaktereket és tetoválásokat összeállítani. Elkészítünk egy realisztikus dolgot, gyönyörű lesz, de öt év múlva szétesik, és sehogy sem mutat majd a bőrön. Főleg ennek elkerülése érdekében próbálok akár a japán vonalon, akár újabb munkáim kapcsán arra törekedni, hogy ezek ne pusztán az idei nyárra és Facebook-porfilomnak szóljanak, hanem sokkal hosszabb távon is megállják a helyüket.
A tartósságra való törekvés meghatározza a stílusomat és munkáim karakterét, hogy milyen irányba viszem tovább a tetoválásaimat, hogyan építem fel, mennyire kontúrozok, mennyire veszek valamit nagyon realisztikusra vagy kimondottan egyszerűre. Erre is próbálok odafigyelni.

Mi a munkamódszered, amihez ragaszkodsz?
Egy nagyméretű tetoválás elkészítése nálam 10–15 beülést igényel. Alkalmanként 3 és 6 óra közötti időintervallummal lehet számolni. Ez esetemben nem arról szól, hogy délelőtt beülsz, délután hazamész, pénz a zsebben, és nincs többé dolgunk egymással.
Számomra ez egy hosszú távú együttműködés. Kéthetente találkozunk és eltöltünk egymással akár fél napokat is. Ezért fontos, sőt szinte elengedhetetlen feltétele a közös munkának, hogy meglegyen a szimpátia köztem és vendégeim között. Egyfajta kölcsönös bizalom. Én megcsinálom neked a lehető legjobban, te pedig a lehető leginkább figyelj oda arra, hogy úgy gyógyítsd magad, ahogy szükséges.
Én próbálom a legjobbat nyújtani neked, te próbáld elfogadni, hogy ez a lehető legjobb lesz számodra, és ne szabj határokat nekem, ne szabj gátat annak, hogy jól alakuljon a közös projektünk. Ez egy oda-vissza játék. Ha létrejött köztünk az együttműködés, a kölcsönösség, akkor abból nagyon jó tetoválás születhet. Ez nagyon fontos kérdés, mert szerintem a kölcsönösségen a végeredmény szempontjából jóval több múlik, mint gondolnánk.

Milyen módszerrel tervezed meg munkáidat?
Ha valaki megkeres azzal, hogy szeretne varratni velem, egy kis felkészülési időt kérek, hogy összeszedhessem a gondolataimat elhangzott ötleteivel kapcsolatban. Ahogy időm engedi, elkezdek ötletelni, rajzolgatni. De legtöbbször csupán az utolsó pillanatokban gyártom le a skicceket. Addig az autómban ülök, vezetek, hazaérek, iszom egy sört, lefekszem és közben beugrik néhány kép, de még nem ülök le rajzolni, előbb az agyamban kezdem összerakni, hogy milyen színeket szeretnék, meleg vagy hideg legyen, darkosabb vagy vidámabb? Fejben elkezdem felépíteni a történetet, és általában az utolsó pillanatban, amikor már tényleg sürget az idő, akkor ülök csak le a rajzasztalhoz. Ilyenkor a fejemben kialakult képeket már gyorsan felvázolom.

Mit jelent nálad az, hogy gyorsan?
Kell 2–3 óra nekem is ahhoz, hogy felvázoljam a lényeget. A tervezés első fázisa mindig az, hogy készítek egy skiccet, egy színesceruza-vázlatot, ami elsősorban ahhoz kell, hogy lássam a kompozíciót és az arányokat.
A mintát egyben próbálom megtervezni, kar esetében csuklótól vállig, és ugye a kar belső része, a könyök, a véna helyét is bejelölgetem a vázlaton, hogy mi hova kerüljön, és akkor már kicsit előre látom, hogy milyen lesz a végeredmény. Persze amikor megérkezik a vendég, akkor derül csak ki, hogy valóban oda esnek-e azok a bizonyos részek, ahova papíron rajzoltam. Ezért van az, hogy készítek ugyan egy skiccet, és ezáltal a vendég is láthatja, milyen lesz a végeredmény, és azt mondhatja, hogy igen, ez jó, vagy nem, másra gondoltam, de ha úgy dönt, hogy belemegy, azon nyomban el is kezdem felrajzolni a bőrére.
Nem kell más ehhez, csak az, hogy minél gyakrabban csináld. Ha gyakorolsz, előbb vagy utóbb egyre jobb leszel, és amikor már meglesz benned a rutin, minden sokkal könnyebbé válik.
A vendég részéről ugyanakkor szükséges egyfajta lazaság, rugalmasság, de szerencsére ezzel ma már semmi problémám nincs, általában úgy jönnek be hozzám az emberek, hogy látták egy munkámat, és velem akarnak varratni. Én rögtön az elején elmondom nekik, az lesz a menete, hogy fel fogom rajzolni a bőrükre, és mivel már van mögöttem jó pár évnyi tapasztalat, mindketten tudjuk, hogy nincs helye bizalmatlanságnak. Úgyhogy ez most már egy nagyon szerencsés állapot, amiben jelenleg dolgozhatok.

Biztos érzik az önbizalmat részedről, és ez elegendő ahhoz, hogy megbízzanak benned…
Máshogy nem megy… Nem állítom, hogy szuper tetováló lennék, de kétségtelen, hogy bízom magamban, és a lehető legjobbat próbálom kihozni minden felkérésemből, ráadásul határozottan élvezem a munkámat. Úgy gondolom, amíg élvezem, amit csinálok, addig baj nem lehet.

Milyen munkabeosztásban dolgozol?
Általában hétfőtől péntekig reggel 10-től este 8-ig nyomom. Úgy áll össze az évem, hogy mindig szeptember elején indítom el az új projektjeimet. Azokból a jelentkezőkből válogatok, akik már várnak rám egy ideje. Ezek a megbízások általában a tél közepéig, végéig futnak ki, és a télen vállalt új projekteket nyár elejéig fejezem be. Egy szezon számomra szeptembertől júniusig tart. Júliusban és augusztusban jöhet a brutális szabadság. Olyankor be sem jövök a városba. De szükséges is a két hónap pihenő, mert júniusra már igencsak elfáradok, és ilyenkor legalább ennyi idő kell ahhoz, hogy csak üljek a teraszon, a kertben, a Balaton-parton, a tengerparton, vagy motorozzak, autózzak, bármi hasonló… Ennek köszönhetően szeptemberre megint érezni kezdem, hogy mocorog bennem valami, friss gondolataim, ötleteim támadnak, amiket jó lenne megvalósítani.

Milyen a jó felkérés számodra?
Mint említettem, vendég és tetováló között szinte elengedhetetlen a kölcsönös szimpátia megléte. Ha ez oké, következik egy újabb szempont, nevezetesen, hogy a minta megvalósításához kellő szabadságot kapjak. Akkor jó, ha létezik egy alapelképzelés, és én bonthatom ki. Egy ötletből kiindulva belevihetem saját kézjegyemet a készülő munkába. Ha ezek a körülmények adottak, azt jó felkérésnek érzem.

Mennyire fontos számodra, hogy vendégeidnek saját ötleteik legyenek arra vonatkozóan, hogy mit szeretnének viszontlátni a bőrükön?
Én úgy tapasztalom, hogy mindig létezik egy alapötlet. Bejön valaki hozzám, tetováltatni szeretne, ha nincs is konkrétum a fejében arra vonatkozóan, hogy pontosan mi a terv, az általában megvan, hogy látott korábban valamilyen munkát tőlem, és hasonlót akar. Például egy japán motívumot. Ebbe a kérésbe sok minden belefér, de legalább stílusban már tudom, merre induljak. Ha történetesen semmi elképzelése nincs, az sem baj, majd kitalálok valamit… De azért a realitásnál maradva, nem igazán jönnek úgy be egy teljes kart vagy hátat tetováltatni, hogy abszolút rám bízzák a dolgot. Előfordul, hogy kissé átformáljuk az eredeti elképzelést, ilyenkor azonban mindig észérvekkel támasztom alá javaslataimat.
Úgy gondolom, én is minden nap fejlődök, mindig újabbat és jobbat akarok alkotni.

Beszéltünk arról, hogy tíz évvel ezelőtt arra tanítottak téged, hogy munkáid tekintetében kompozícióban próbálj gondolkodni. Az azóta eltelt időben ez a szemléletmód mintha háttérbe szorult volna. Ma inkább a néhány beüléses tenyérnyi minták időszakát éljük.
Egy komplexebb, részletgazdagabb ábrázolásmódtól a tetoválás művészete mintha visszalépett volna a könnyebben és gyorsabban elkészíthető minták irányába. Bizonyos szempontból nem érzed ezt szakmai visszafejlődésnek?

Az elmúlt tíz évben nagyon sok minden megváltozott a tetoválószakmában. Többek közt átalakult a vendégkör összetétele is. A tetoválás ma már nem számít underground művészetnek, popszakma lett belőle, és a popszakma olyan amilyen. Nem csoda ha felhígult kissé. Én úgy látom, hogy még mindig létezik a szakmánknak egy nagyon komoly felkészültséggel rendelkező elitje, akik itthon és külföldön is folyamatosan készítik elképesztő alkotásaikat.
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy megfigyelhető egy másik vonulat is, ami számomra meglehetősen érthetetlen. Nem igen tudok mit kezdeni ezzel, akár a stílusokra, akár az új trendekre gondolok. Általában nem értem őket, valószínűleg azért mert nem vagyok már húszéves. De ezekre az új trendekre nem is tudok igazán ráhangolódni, és bevallom legtöbbször nem is tetszenek. Nem azt mondom, hogy nem lehet jó momentumokat találni az ilyen munkákban, de amikor valami trendé válik, számomra már kérdéses, hogy vajon mennyire jó? Amit én képviselek, az nem trend, ami direkt jó, aminek kimondottan örülök, hogy nem divatos az irányzat, amit munkáimmal erősítek. Tudjuk, hogy ma tetoválónak lenni trendi dolog. Szóval minél több tetoválásod van, annál trendibb leszel. Ennek meg is van az eredménye. Sok esetben a mennyiség az elsődleges szempont, nem a minőség és a harmónia. Gyorsan, sokat, és persze olcsón, ha lehet. Ja, és nem kell kidolgozni, mert az még fáj is, és úgysem látszik messziről. Sokszor nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak! Ma már nem az a különbség, hogy van-e rajtad tetkó, hanem, hogy milyen a tetkó, amit viselsz. De azt mégsem gondolnám, hogy visszafelé fejlődik a szakma. Inkább úgy látom, hogy egyre több tetováló tűnik fel, sorra nyílnak a stúdiók, és a kezdők érthető okokból rendszerint még nem képesek arra, hogy komolyabb munkákat készítsenek. Azt nem tudom megítélni, hogy egyáltalán létezik-e igény arra ezekben az alkotókban, hogy idővel fejlődjenek. Sok vendég megelégszik az alaptudással, és ez ellen nem tehetünk semmit.
Mindenki önszántából dönt úgy, hogy tetováltat. Hogy mikor teszi meg, hol és kivel, ez saját döntése. Olyan elhatározás, aminek nyoma – mint tudjuk – örökre ott marad annak a bőrén, aki a döntést meghozta. Hogy megbánja-e, ha elhamarkodottan tette le voksát egy kevésbé képzett tetováló mellett? Ezt sem tudom megítélni, ezt is az idő dönti majd el. Olykor én is értetlenül állok egyes emberek döntése előtt. De amíg nekem van munkám, amíg érzem, hogy él az igény arra, hogy komolyabb alkotások is szülessenek, amilyeneket például én is örömmel készítek, úgy gondolom, nincs baj.
De furcsa tendencia, az biztos. Számomra talán az a legkülönösebb ebben, hogy gyakran olyan tetoválásokat, ábrákat hype-olnak az emberek, melyek abszolút alapszintű minőséget képviselnek. És nemcsak a közösségi oldalak lájkolói emelik piedesztálra ezeket a munkákat, hanem a nemzetközi hírű magazinok Facebook-oldalain is megjelennek tízezer lájkkal megspékelve, míg egy Guy Aitcison full hát, ami minden szempontból brutálisan komoly meló, összesen 1500 lájkot kap. Általában teljesen lefagyok az ilyen esetektől…
Úgy érzem, a trendek és a személyes ízlésem határozottan távolodnak egymástól. De én tulajdonképpen örülök ennek, mert így legalább látok esélyt arra, hogy valami rám jellemző stílus forja ki magát bennem, és nem kell attól tartanom, hogy tömegcucc válik a munkáimból.

Kicsit a bulvár irányába kanyarodva, nem kerülhetjük meg a kérdést, hogy egy időben az Éjjel-nappal Budapest egyik szereplője voltál. Miként csöppentél bele a sorozatba?
Ez úgy történt, hogy még az első forgatások megkezdése előtt telefonon megkeresett egy hölgy. Nagyon kedves hangon beszélt, elmondta, hogy szakmai segítséget kér tőlem egy hamarosan induló sorozathoz. Megbeszéltük, hogy találkozunk, leülünk dumálni, gondoltam, miért ne… Amikor megérkeztem a megbeszélt helyszínre, mondták, hogy ezen az ajtón kéne befáradni, kaptam egy sorszámot, majd arra kértek, álljak a falhoz, mert lefotóznak. Akkor jöttem rá, miről van szó. Két rendezőcsaj volt a szobában. Amikor leesett, hogy tulajdonképpen egy castingon veszek részt, odaszóltam nekik, hogy hölgyeim, azt hiszem én nem a megfelelő szobában vagyok. De ők csak mosolyogtak és bólogattak, hogy nagyon is jó helyen vagyok: itt a szöveg, ezt kéne elolvasni, és ezt hamarosan el is kéne játszani…
Gyakorlatilag akaratomon kívül olyan helyzetbe hoztam magam, hogy egyik pillanatról a másikra döntenem kellett, vagy kijövök azon az ajtón, kicsit megszégyenülve, azzal, hogy viszlát, ez nem az én műfajom, vagy ott maradok, belemegyek a játékba és próbára teszem a képességeimet. Az utóbbi mellett döntöttem, hamarosan átkísértek egy másik szobába, majd valamivel később egy harmadikba, végül úgy jöttem ki az ajtón, hogy kezembe nyomtak egy szerződést.
Miután néhány napos gondolkodási időt követően aláírtam a szerződésemet, azonnal megbántam. Addig kényelmes életem volt, de mindez egyetlen szempillantás alatt véget ért, forgatásokra kellett járnom, ráadásul pokoli nehéz volt számomra ez az egész: lámpaláz, kameraláz, hasonló ínyencségek, amivel mind meg kellett küzdenem az elején. De ha így döntöttem, akkor végig akartam csinálni, amit elkezdtem. Ha aláírtad a szerződést, akkor nem beszélhetsz mellé, nem hátrálhatsz meg – mondogattam magamnak. Ez az egész történet így utólag visszatekintve óriási önfejlesztő tréningnek bizonyult. Mennyire tudsz megfelelni annak az elvárásnak, amit veled szemben támasztanak, mennyire tudsz azonosulni a karakterrel, akit alakítanod kell, mennyire tudod ezt hitelesen előadni, mennyire lesz jó mindez a képernyőn, mennyire vagy képes saját magadat belecsempészni a karakteredbe, mennyire tudsz olyannak megmaradni, amilyen azelőtt voltál, annak ellenére, hogy most mindenhol felismernek, összesúgnak a hátad mögött, mennyire tudsz ember maradni, mennyire tudod a saját munkádat végezni a saját életedet élni, nem pedig sorozatsztárrá válni – mindannyian láttunk már hasonlót.
A legnagyobb fricska talán mégis az volt számomra a dologban, hogy éppen abba a tetoválóstúdióba kerültem vissza, ahonnan 7–8 évvel azelőtt elküldtek, mert nem volt megfelelő a hozzáállásom. A rendezők döntése alapján ott zajlottak a forgatások, pont azon a helyen, ahol régebben dolgoztam. Ráadásul úgy kerültem vissza oda, hogy a főnököt kellett eljátszanom. Szerepem szerint most én kérdezgettem a kollégáimtól, hogy miért mindig a csajozás és a buli, éppen úgy, ahogy annak idején a volt főnököm állított szembe saját hibáimmal.
Valamiért visszatért ez a dolog az életembe, és képzeljük el, mennyi véletlennek kellett egyidejűleg bekövetkeznie ahhoz, hogy ez a képtelennek tűnő helyzet előálljon. Vissza kellett mennem oda ahonnan – mondjuk ki – kirúgtak, és majdhogynem a 6–8 évvel azelőtti történetet kellet újra eljátszanom, csak másik szemszögből, abból, amit korábban nem tapasztaltam meg.
Le kellett gyűrnöm a gyomorgörcsöt, ami azért tört rám, mert vissza kellett mennem oda, ahonnan annak idején kellemetlen körülmények között távoztam.
De azt hiszem, végül ezáltal sok-sok régi blokkot sikerült feloldani magamban.

Miért döntöttél úgy, hogy kilépsz a sorozatból?
2013 decemberében megszületett a kisfiunk, Nimród. Akkor hirtelen úgy éreztem, felborult a megszokott életem. Egyre inkább tudatosult bennem, hogy elég volt a forgatásokból. Nagyjából még egy évig szerepeltem, de a fiam első születésnapja környékén kiléptem. Kétévnyi filmezés elég volt. A sorozat sok energiámat felemésztette. Egyszerre apukának lenni, sorozat-mellékszereplőnek lenni, tetoválónak lenni túl sok volt. Elgondolkoztam, hogy akkor most mibe fektessek nagyobb energiákat? Vagy ezt csinálom komolyan, vagy azt; esetleg mindkettőt félgőzzel? Én azonban mindvégig tudtam, hogy kizárólag a tetoválással akarok foglalkozni. Ez vagyok igazán én. Azóta még több energiát fektetek a tetoválásba.

Kíváncsi vagyok, mi történt Zolival, a karaktereddel, amikor kiléptél a sorozatból?
Elutazott Amerikába.

De akkor legalább életben van, nem írták ki végleg a történetből…
Igen, él és virul, valahol a nézők számára láthatatlan helyen az óceán túlpartján.

Előfordulhat, hogy egyszer visszatér?
Nem hiszem. Azt tudom, hogy a rendezők biztosítottak arról, örülnének, ha visszatérne. Bármikor szívesen megváltják hazafelé tartó repülőjegyét. Nem tagadom, volt ebben a sorozattal kapcsolatos munkában egy erőteljes bulifaktor, túl azon, hogy stresszes volt, hatalmas röhögéseket is eredményezett. Olyan pillanatokat éltem át, melyekért határozottan megérte.
De most, hogy tudom, nyáron jön a második gyerekünk, nem hiszem, hogy Zoli valaha visszatérne Amerikából. Úgy érzem, jó helyen van ott, ahova elutazott. A közeljövőben egyre inkább a tetoválásra akarok koncentrálni, főleg hogy végre valóban úgy érzem, a japán vonal kezd összeállni a fejemben. Ezzel kapcsolatban még nagyon sokat látok magamban.

Akkor a jövő számodra várhatóan erről fog szólni?
Továbbra is meló gőzerővel és a család. Nyáron megszületik a kislányom. A családi élet egészen más, mint amilyenek a korábbi időszakok voltak az életemben. De munka szempontjából nem sok minden változott. Talán csak még stabilabbá vált ez a terület azáltal, hogy már nem kizárólag magamért csinálom. Azt érzem, hogy nekem most még hosszabb távon kell gondolkoznom, mint azelőtt, hiszen már másokért is felelős vagyok.
Próbálok előre gondolkozni, tervezni, amennyire lehet. Persze nem látom a jövőt, nem tudom mi lesz tíz év múlva. Öt évet még biztosan érzek magamnak ebben a dologban. Öt évig még mehet a szekér. Ha lehetne, persze, sokkal tovább is csinálnám, de majd meglátjuk, hogy alakul.
Amíg van rá igény, amíg élvezem, addig részemről mehet a dolog. Ha a kettő közül bármelyik elmúlna, váltani fogok. Nem akarom kelletlenül kizárólag a pénzért csinálni. Akkor inkább valami másba kezdek. De egyelőre szerencsére szóba sem kerül ez a kérdés. Olyan a természetem, hogy soha nem unatkozom, nincs üres járat az életemben, mindig találok valamit magamnak, ami leköti a figyelmemet.

Bartha Barna

Pin It on Pinterest