Tetoválóművészek sorozat – Szabó Endre

Egy „nem normális” szalon vezető művésze…

Endre 9 éve „zarándokolt” ki Angliába, és néhány évvel ezelőtt Londonban nyitotta meg saját stúdióját. Előtte egy évig a maori harcosok földjén tanult, no meg úgy általában az élet iskolájában. Bár külföldön találta meg számításait, örömmel látogat haza, amikor ideje engedi. Egyik különleges szakmai ismertetőjele, hogy kizárólag vendégei által „hozott” ötletekből készíti munkáit.

Szeretnék gratulálni neked, amiért saját szalont nyitottál és éppen Londonban! Egy önálló stúdió megalapítása véleményem szerint természetes végkifejlete egy tetoválóművész karrierjének, ha igazán elhivatott az illető. De az is fontos volt neked, hogy külföldön történjen ez meg?
Köszönöm a gratulációt! Igen, valószínűleg minden tetováló álma, hogy saját stúdiót nyisson. Én azért választottam Londont TattooEnd nevű stúdióm létrehozásához, mert itt volt rá több lehetőségem. Valamikor úgy indultam neki a világnak otthonról, hogy saját üzletem lesz külföldön, és ez a terv négy és fél évvel ezelőtt megvalósult. Nem panaszkodom, hiszen jól megy a bolt! Két tehetséges lány dolgozik mellettem, egyikük részmunkaidőben, a másik teljes állásban. Annak idején volt otthon egy próbálkozásom, de akkor túlságosan zöldfülű voltam még. Nem értettem a dolog üzleti részéhez, úgyhogy gyorsan tönkrement az otthoni stúdióm. Azt viszont abból az egy esetből megtanultam, hogy üzletileg soha ne társuljak olyan emberrel, aki szakmán kívüli.

Olvastam, hogy Ausztriában és Új-Zélandon is tanultál. Miért éppen ezeken a helyeken? Hiszen tulajdonképpen bárhol elsajátíthattad volna mindazt, amit ma tudsz (akár itthon, akár más országokban is).
Szakmai életem egyik legmeghatározóbb szakasza az Új-Zélandon töltött egy év volt, 2003 és 2004 között. Nem kifejezetten tanulni mentem oda, akkoriban azt gondoltam ugyanis, hogy elég jó vagyok, ami egyáltalán nem volt igaz! Ott a maorik földjén kellet rádöbbennem, hogy napi szinten ezt a hivatást űzni nem könnyű feladat. Azt hiszem, ettől a pillanattól tekinthetem úgy, hogy a tetoválásra tettem fel az életem. Nagyon sokat tanultam ott, a világ másik felén, és sikerült betekintést nyernem a maori kultúrába is. A stúdió, amelyben Új-Zélandon dolgoztam, tetoválómúzeumként is üzemelt, a polinéz kultúra emlékeit lehetett megcsodálni a tárlatainkon. A stúdió vezetője sokat mesélt nekem a helyi közösség ősi kultúrájáról. Ő egyébként valódi arctetoválásokat is készített, igaz, nem tradicionális módszerrel, hanem modern tetoválógéppel, de így sem volt kevésbé lenyűgöző a látvány, ahogy egy „moko” bonyolult mintázata kibontakozott a vendég arcán. Abszolút biztos kézzel rakta fel a hajszálvékony párhuzamos vonalakat. Amúgy a maorik igen kedves és közvetlen emberek, nehéz velük nem jóban lenni. Idegenként mindenképpen furcsa érzés, amikor először látsz egy tetovált arcú egyént szembe jönni az utcán, de amint pár szót váltasz vele máris úgy érzed, örök barátra leltél benne. A helyi őslakósok érdeklődőek, ők ugyanis ritkán utaznak, nagy részük egész életében a várost sem hagyja el, ahol született.
Az ausztriai vendégtetoválás más indíttatásból fakadt. Az Amsterdam Tattoo Convention-ön 2008-ban ismerkedtem meg egy jó arccal, és még ugyanabban az évben összefutottunk egy osztrák rendezvényen is, ahol egymás melletti standot kaptunk. Ekkor ő, Gerhard Wimmer felajánlotta, hogy dolgozzak nála, mint vendégtetováló. Azt gondoltam, jó ötlet, igent mondtam hát az ajánlatára. Valószínűleg életem egyik legjobb döntését hoztam meg akkor, a mai napig évente többször dolgozom a stúdiójában, ami egy ideje már Bécsbe költözött: 2-3 havonta járok hozzájuk általában 10 napra, rajtam kívül egy másik magyar tetováló is dolgozik a stúdióban, bizonyára sokan ismerik is őt, Kolozsváry Csabának hívják. Mindhármunk munkastílusa különböző, annak ellenére, hogy mindnyájan a realizmus bizonyos ágait műveljük. Számomra kikapcsolódás, amikor Bécsben lehetek, más fajta munkákat kérnek az osztrák vendégek, mint az angolok Londonban. Szeretem, ha változatosak a felkéréseim. Ráadásul egy igaz barátra találtam Gerhard személyében.

Lenyűgöző dolgokat meséltél! Megállapítható, hogy esetedben gyümölcsöző volt részt venni a különböző Conventionökön. Manapság milyen rendezvényekre jársz? Fontosnak tartod a nyilvánosságot?
Véleményem szerint a nyilvánosság nagyon fontos része a tetoválószakmának, egy conventionön részt venni mindig jó reklám a tetoválónak, illetve a stúdiónak egyaránt.
Régebben 6-7 rendezvényen is megfordultam évente, plusz ott voltak a guest spot-ok, de jelenleg már csak a nagyobb eseményekre látogatok ki dolgozni, mert a nemzetközi megmérettetés izgalmasabb, és többet lehet tanulni az ott megjelenő nagy ágyúktól. Jelentős részük igen segítőkész, és egyáltalán nincsenek sztárallűrjeik. Ezt sok mai, feltörekvő fiatal tetováló is szem előtt tarthatná; tudomásul kéne venni, hogy mi nem rocksztárok vagyunk! Például a legutóbbi London Tattoo Convention-ön, amelyen tavaly szeptemberben dolgoztam, elbeszélgethettem Bob Tyrrellel, akit David Corden mutatott be nekem, és mindez nem a bárpultnál történt…!!! Bob bácsi igen elismerő szavakkal illette az ott készült munkáimat, és nem volt rest válaszolni néhány szakmai kérdésemre sem. Mondhatom, igencsak feldobta a vasárnap estémet. Azt is megjegyezte, hogy véleménye szerint mi magyar tetoválók színes munkákban szinte verhetetlenek vagyunk. Jó volt ezt hallani, főleg olyan valakitől, akit az egész tetoválóvilág ismer és elismer.

Mindenképpen! Én ugyan szakmailag nem vagyok jogosult minősíteni téged, de nagyon szimpatikus számomra, hogy kizárólag vendégeid által „hozott” ötleteket öntesz formába! Mi ihlette nálad ezt a megközelítést? Hiszen mindenképpen több időt igényel ez a művésztől, és így talán drágább az elkészítés is. Én itthon gyakran azt tapasztaltam, hogy sok vendégnek nincs is igénye erre, mivel nem konkrét elképzeléssel érkeznek tetováltatni. Legtöbben ha éppen nem a stúdió asztalán heverő katalógusokból választanak, akkor keresnek valamit a neten vagy valamilyen könyvben. De olyannal is találkoztam már, hogy tetoválásötletemet visszautasította a stúdió, mondván, nem talál hozzá a neten sablont.
Örülök, hogy te is így látod, nálam alapvető feltétel, hogy egyedi tetoválásokat készítsünk. Természetesen a kollégáimmal mi is kihasználjuk az internet adta lehetőségeket, de a tervek 90%-ban rajz, festmény, vagy valamilyen digitális médiaformátumban készülnek vendégeink számára. A fennmaradó 10% portré vagy valami specifikus ábra, amin az eredeti képhez képest nem sokat változtatunk.
A stúdiónkban nincsenek előregyártott vagy nyomtatott minták, úgynevezett flash-ek, ezeket meghagyjuk másoknak. Volt már példa arra is, hogy bejött hozzánk valaki a stúdióba, szétnézett, és csak festményeket látott a falakon. Bátortalanul megkérdezte, van-e valamilyen katalógus, amiből választhatna? Mondtam neki, hogy nincs, de árulja, el mit szeretne, és akkor tudok segíteni… Nos, erre a “kedves” vendég azt válaszolta, hogy fogalma sincs arról, milyen tetoválást akar, ezért szerette volna megnézni a “mintakollekciónkat”…. – A mit? – kérdeztem vissza, majd hirtelen meg is válaszoltam saját kérdésemet: – Ja, az nincs nekünk! – mondtam. Mire ő teljesen komolyan kijelentette, hogy akkor “ez nem egy normális stúdió”, Egyet kellett értenem vele, és ennek köszönhetően szerencsére soha nem látjuk egymást többé az életben.
Komolyra fordítva a szót, önmagamtól és munkatársaimtól is elvárom, hogy egyedi dolgokat alkossunk. Mi például nem készítjük el kétszer ugyanazt a mintát, illetve, ha nagyon hasonló felkérést kapunk, akkor is jó adag változtatáson kell átesnie a tervnek ahhoz, hogy rábólintsunk. Ahogy te is megjegyezted, ez több időt és energiát igényel részünkről, de ha pusztán a dolog művészi oldalát nézzük, mi továbbra is élvezni tudjuk azt, amit csinálunk. Úgy gondolom, a mi szakmánkban nem elegendő 100%-ot nyújtani, legalább 110-et kell tervezni ahhoz, hogy végül valóban megközelíthessük a 100-at. Ezért, ha az ember szereti, amit csinál, és nem akarja futószalagmunkává degradálni saját életét, hogy háromszázszor kelljen egy adott mintát elkészítenie, a könnyebb választás, jobban teljesíteni, és így a vendég is elégedetten távozik egy olyan tetoválással, amelyik holnap nem „jön” szembe az utcán.

A weboldaladon munkáid bemutatásánál viszonylag sok takarást láttam. A takarásokról megoszlik a tetoválók véleménye, van, aki a kihívást látja benne, van, aki csak “más szemetének eltakarítását”. Szóval a művészek egy része nem éli meg önálló alkotói feladatként ezt a munkafolyamatot. Te hogy vélekedsz erről?
A takarás, mint téma valóban megosztja a tetoválókat. Sok esetben azonban egy ilyen munka elvállalásával lehetőségünk nyílik a vendéget saját fantáziavilágunk irányába terelni. Én azért készítek takarásokat, mert ezáltal eltérő arányban ugyan, de valamelyest kísérletezni tudok új kompozíciókkal és festékekkel. Egy takarás mindig kihívást jelent az alkotó számára. Persze, senkinek nem az az álma, hogy mások elfuserált munkáit takargassa.

Mivel én nem vagyok tetováló, s még rajzkészségem sincs, gyakran, csak azután tűnik fel, hogy egy tetoválás mennyire középszerű vagy béna volt, amikor látom, hogy mivel takarták el. Hogyan összegeznéd egy laikus számára, mitől lesz jó egy tetoválás?
Meglátásom szerint egy tetoválás egyidejűleg több dologtól válik jóvá, illetve sok szempontot figyelembe véve lesz egyedülállónak nevezhető. Napjainkban sok a jó tetoválás, ehhez kétség sem fér, de, hogy mitől lesz egy munka több ennél: egyedi és különleges – az szerintem már egy másik kérdés. Ha egy minta jól van felépítve, láthatóan van kompozíciója, az már félsiker. Ha színekben, formákban és kontrasztban is követni tudja eredeti elképzelését a tetováló, akkor képes lehet úgymond nagyszerű dolgokat alkotni. Szeretem, amikor egy tetoválás egyszerű. Ezt talán sokan félreértik, úgyhogy inkább kifejtem bővebben, mit értek ezalatt. Az egyszerűség számomra azt jelenti, amikor a minta nem kis millió különálló mintából tevődik össze, illetve a színek és formák harmonizálnak egymással. Amikor egy tetoválást megtervezek szeretek nagyban gondolkodni, és egy teli kart kb. 3, legfeljebb 4 elemből összerakni. Az, hogy ezt a 3 fő elemet miként fogom összekötni, számomra ugyanolyan érdekes művészi feladat, mint maga, a főtéma kidolgozása.
Persze ez stílusfüggő is, mert például egy neotradicionális mintánál más elvárások vannak, mint egy színes-realisztikus alkotásnál. A lényeg, hogy ne egy jó másolat legyen, amit készítünk, hanem jóval több annál!

Már véglegesen kikristályosodottnak érzed saját stílusodat, vagy úgy látod, hogy alakulóban van még? Művészileg kísérletezel most éppen valamivel? – végül is, ahogy említetted, a takarások is erről szólnak…
Saját stílusomat nem tartom teljesen kialakultnak, mivel folyamatosan változik. Tény, hogy egyfajta realista ábrázolásmód jellemző a munkáimra, de mindig is ez a megközelítés vonzott. Mára szakítottam a fotó-realisztikus kidolgozás görcsösségével, és inkább a telítettebb, úgymond kissé túlszaturált festményjellegű minták azok, melyeket szívesen csinálok. A fotórealisztikus tetoválások önmagunkban nem izgatnak, de elismerem azokat a művészeket, akik ezt a vonalat művelik. Én személy szerint túl sok kreativitást nem vélek felfedezni ezekben a lehetőségekben. A legtöbb nagy névnél a szakmában, – akik méltán lettek híresek, de csak portrékat varrnak -, egy háttér kidolgozása, ami adott esetben összeköt két portrét, már sokkal szegényesebb, mint tökéletesen kidolgozott portréik. Gyakran hiányzik a kompozíció a dologból.
Mostanában, ha történetesen készítek is egy-egy színes-realisztikus fantáziaportrét, szívesen kombinálom grafikai elemekkel illetve geometriai formákkal. Később ebből a műfajból tőlem, remélem, többet is láthatnak a tetoválás iránt érdeklődők.

Stúdiód üzleti ügyei, munkatársaid irányítása nincsenek rossz hatással alkotókészségedre? Én egy tánciskolát vezetek, és többször érzem, hogy mire mindent elintézek, kijavítok, és mindenkit megnézek, elfogy az energiám. Ilyenkor el szoktam vonulni alkotói szabadságra.
Nem hiszem, hogy hatással lenne bármire is, ha egy-két dolgot el kell intézni az embernek üzletével kapcsolatosan. Ráadásul ott van a két kolléganőm, akik a mindennapos dolgokat rendezik: telefonok, e-mailek, rendelések, illetve a takarítás. Van, amit én csinálok, van, ami az ő feladatuk.
Nekem nincs időm alkotói szabadságra menni, van két kisfiam, és ezzel vége is a nyugodt, otthon töltött szabadidőnek, amit természetesen nem bánok, hiszen a családot is én akartam.
Viszont az én életemben talán éppen erre jók a bécsi vendégeskedések. Ott család és gyerekek nélkül vagyok, nincs más csak munka, jó hangulat és néha egy-egy buli.
Persze, olykor érzem, hogy valamivel több térre lenne szükségem, hogy festeni tudjak, vagy csak úgy rajzolgathassak valamit saját kedvtelésemre.

Ezt megértem. Milyen a kapcsolatod Magyarországgal?
Magyarországgal jó a kapcsolatom, hiszen a szülőhazám. Budapestre is mindig úgy gondolok, hogy az volt és lesz számomra az a hely, ahova bármikor visszatérhetek, mindig ismerősként üdvözöl az a csodálatos város. A hazai tetoválók egy részével baráti viszonyban vagyok, bár, nem veszek részt magyar rendezvényeken. Egyre azért elmentem 2014 decemberében, de csak, mint látogató, hogy nekem is legyen lehetőségem megnézni egy-két általam tisztelt magyar tetoválót munka közben.

Nagyon köszönöm a beszélgetést! Kicsit olyan volt a történeted, mint a népmesékben, amikor a szegénylegény vándorútra indul!
Köszönöm a felkérést erre az interjúra, remélem mindenki, aki elolvassa talál magának benne valami érdekeset!

Burány Judit

Akik szeretnének kapcsolatba lépni velünk, különböző formákban tehetik meg:

E-mail: tattooend@gmail.com
www.tattooend.com
www.facebook.com/pages/TattooEnd
www.facebook.com/endre.szabo
Instagram: @endre_tattooend_london

Pin It on Pinterest