Kortárs művészek sorozat – Godmachine

Godmachine egy misztikus művész, aki meglehetősen keveset árul el magáról. Ha hihetünk a születésével kapcsolatos szóbeszédnek, a dél-walesi Cardiffban látta meg a napvilágot, bár a születését megelőző órákban ez valószínűtlennek tűnt, hiszen a szülei éppen Londonban tartózkodtak, amikor Godmachine a világra kívánkozott. Godmachine tinédzserkorában sok képregényt olvasott, később Klimt és Beardsley albumait lapozgatta, elmondása szerint művészetére Jim Philips illetve Simon Bisley voltak a legnagyobb hatással, de a filmeket, az irodalmat, és a zenét is szemléletét formáló erőknek tartja. Részletgazdag, jobbára sötét, olykor horrorisztikus művei általában egy Wacom digitalizáló táblával, Photoshoppal, valamint rengeteg kávé kíséretében nyerik el végső formájukat, legszívesebben zenekarok, gördeszkás cégek, és bizonyos ruhacégek felkérésére dolgozik.

Vegetáriánus vagyok, megszállottan gyűjtöm az állati koponyákat, a szarvakat, és a feszületeket. A régi, mások által kidobásra ítélt fekete-fehér fényképek is érdekelnek.

Érdekes információk ezek, de olvasóinkat bizonyára jobban érdekli művészi karriered alakulása, hogyan jutottál el odáig, ahol jelenleg tartasz?
Ez sokkal inkább egy tudatos munka eredménye, mintsem a véletlen műve. Emlékszem, kezdetben nagyon figyeltem arra, hogy mi a népszerű, és ahhoz próbáltam hozzátenni valamit a saját ötleteimből, hogy valami újszerű, de mégis populáris alkotást hozzak létre. Idővel belefáradtam ebbe az erőfeszítésbe, és egyre kevésbé szerettem népszerű alkotásokat készíteni, arra kezdtem törekedni, hogy olyasmit alkossak, ami belülről fakad, igyekeztem elkerülni a külső hatásokat. Akkoriban fedeztem fel például a tetoválóművész Derek Noble munkásságát. Emlékszem ezidőtájt még éles határvonal húzódott a zenekari ajándéktárgyak, a tetoválások, vagy éppen a lemezborítók készítését célzó munkafolyamatok között. Azok, akik lemezborítót akartak készíttetni, nem kértek fel tetoválót erre a munkára, akik pedig tetoválást akartak, nem bíztak meg egy képregényrajzolót a feladattal. Ma ez teljesen másképp van, mindenki foglalkozik mindennel, összemosódtak a határok. Szóval, amikor megláttam Noble munkáit, lenyűgöztek az alkotásai, hatására érdeklődni kezdtem a tetoválások iránt, témába vágó magazinokat vásároltam, és igyekeztem minél többet tanulni a bennük látható alkotásokból. A művészek közül talán a tetoválóknak van a legnehezebb dolguk, ők dolgoznak a legkeményebben, el sem tudom mondani, mennyire tisztelem őket az elhivatottságukért.
Visszatérve az előző gondolathoz, ez volt az az időszak az életemben, amikor átgondoltam, mit értem el addig, és egy egészen új stílus kifejlesztésébe kezdtem. Három hónapig tartott, mire ebben a merőben új stílusban készült műveim közül az elsőt eladtam, holott korábban naponta keltek el képeim. Eleinte kissé rám ijesztett ez a csendesebb periódus, de végül beindult a dolog, ma már kimondottan népszerűek és könnyen felismerhetők azok a munkák, melyeket csinálok, és rengeteg követőm is akad. Ugyanakkor továbbra is bízom benne, hogy tudok még új dolgokat tanulni.

Kik azok a személyek, akik eddig a legnagyobb hatással voltak a karrieredre?
Aubrey Beardsly és Klimt…, rajtuk kívül lényegében bárki, aki a ’90-es években alkotott, beleértve Santa Cruzt, HorseBitest és Derek Noble-t. Kezdetben az iskolában a legtöbb fiatalnak általában olyan klasszikus munkák tetszenek, mint Mucha vagy Klimt alkotásai, aztán szép lassan kezd az ember másfelé is tekintgetni – én például a képregények, a rajzfilmek és a lemezborítók világába -, és ettől kitágul a látóköre. Gyerekként gyakran másolgattam a testvérem Iron Maiden lemezborítóit, s bár a zenéjük sohasem tetszett, ezeket a borítókat imádtam. Tudom, hogy mókásan hangzik, de Public Enemy-t hallgattam, és közben Iron Maiden lemezborítókat rajzolgattam. Visszatérve a kérdésedre, az ember ezekből a hatásokból próbál bizonyos elemeket kiemelni és beépíteni a saját munkáiba, hogy valami egészen új dolog születhessen mindebből. Nagyon sok olyan embert ismerek, akik egyszerűen csak másolják Mucha vagy Harry Clarke stílusát, és semmi újat nem tesznek le az asztalra. Szimplán csak rajzolnak egy lányt vagy egy szörnyet Mucha, vagy Clarke stílusában, és erre vesztegetik az idejüket és a tehetségüket. Ha történetesen nem is csinálom olyan jól, úgy érzem, legalább próbálok újítani. Szerintem ez jobb annál, mintha nagyon jó lennék, de valakinek az árnyékában tevékenykednék.

Mi a legjobb dolog abban, hogy festőművész lehetsz?
A festőművész szó helyett használjuk inkább a „művész” kifejezést esetemben, elvégre a szó hagyományos értelmében évek óta nem festettem. Jó érzés minden egyes nap azzal foglalkozni, amit szeretek, jó dolog alkotni, olyan műveket létrehozni, melyek semmilyen formában nem léteztek korábban. Az is jó, hogy olyan emberek vesznek körül, akiknek lételemük a művészet. Ugyanakkor rendkívül hízelgő számomra, hogy ma már nem csupán saját művész példaképeimet emlegetik a munkáim kapcsán, hanem megdicsérik a műveimet, és kiemelnek bizonyos fontos részleteket belőlük.

Tisztában vagyok vele, hogy nehéz egy művész számára saját alkotásairól beszélni, de mivel te készíted ezeket a képeket, te vagy az, aki közelebb vihet minket a művek mondanivalójához…
Olvastam egyszer a közismert kaliforniai festőművésszel, Skinerrel egy interjút. Nagyon megfogott, amit arról mondott, hogy szerinte művészetének különleges mondanivalója van, nem csupán szörnyek és egyéb horrortémák megjelenítéséről szól a történet, mindez sokkal mélyebbről tör fel belőle, jelentésekkel és gondolatokkal vannak felruházva a művei, és ha nézőként képes vagy mélyebbre ásni munkáinak mondanivalójában, akkor te magad is sokkal többet láthatsz meg az általa említett dolgokból. Lenyűgöztek a szavai. Sajnos, ha szeretném sem tudnám ugyanezt elmondani a saját képeimről. Az egyetemi évek alatt próbáltam megérteni, miről szól ez a művészet, de a tanároknak nehéz dolguk volt, mert a kortárs alkotások semmiféle jelentést nem hordoztak magukban akkoriban. Jól néztek ki, esztétikusak voltak, de semmi több. A tanárok ebből adódóan gyűlölték ezt az irányzatot, de nekem valamiért mégis megtetszett. Jelenleg is hasonló következtetésre juthatunk, ha a mai fiatalság kultúráját vesszük alapul: átkozottul szörnyű pop dalokat hallgatnak, melyek nélkülöznek mindenféle tartalmat, de a napjainkban készülő filmek sem jobbak, azok is mondanivaló nélküliek… A hangsúly általában azon van, hogy minél több és látványosabb robbanás legyen látható a mozivásznon, lehetőség szerint minél erőszakosabb formában. Szemétre való az egész. Bízom benne, hogy az én műveim nem részei ennek a tömegteremelésre épülő kultúrának, és bár elismerem, hogy nem vonultatnak fel erkölcsös témákat, de azért bízom benne, hogy szorult beléjük öntudat, s így valamiféle értéket képviselnek.

Szerinted elsősorban mit közvetítenek a képeid?
Abban bízom, hogy az embereknek tetszik, amit látnak. Véleményem szerint nincs szükség arra, hogy bármilyen üzenetet hordozzon egy kép, hogy feltétlenül mély értelmet keressünk mögötte, hogy mások megértsék. Azt tartom fontosnak, hogy munkáim elnyerjék a közönség tetszését. Régebben jöttem rá például, hogy David Lynch filmjeit sem azért szerették az emberek, mert megértették a lényegüket, sokkal inkább az élmény hatott rájuk, amit ezek a filmek nyújtottak. Ha megpróbálsz elemezni egy filmet, boncolgatni a témáját vagy a cselekményt, lehet, hogy éppen a lényegét veszíted szem elől, viszont ha egyszerűen hagyod, hogy hasson rád, hogy átérezd, sokkal közelebb kerülhetsz a mondanivalójához, mint bármilyen más módszerrel. Emlékszem, amikor a Donnie Darko megjelent (nem David Lynch-film – a szerk.), teljesen lenyűgözött, bár baromira nem értettem, mi történik benne. Hasonló okokból szeretném, ha a művészetem és az életem olyan lenne, amilyen a Donnie Darko volt.

A munkád során még találkozol valamilyen kihívással?
A kreativitásom és az igényesség megtartása jelentik a legnagyobb kihívást. Olykor sokkal inkább magamba akarok szívni bizonyos dolgokat, mint kiadni magamból bármit is. Egyes napokon – néha akár hetekig is – csak falom a filmeket, a könyveket, a zenét, mielőtt úgy érzem, hogy a művészetemet újra rá akarnám szabadítani a világra. Az agy olyan szerv, amit táplálni kell. Ismerek olyanokat, akik egyfolytában tökéleteseket szellentenek, nagyszerűt böffentenek vagy briliánsat pislognak a vászonra. Én azonban bizonyos napokon semmit sem tudok rajzolni, nincsenek ötleteim, semmi sem érint meg. Mostanában elég gyakran érzem magam hasonlóan, ilyenkor általában a Youtube-on nézegetek pár ócskaságot, vagy éppen egy Van Dyke-videóra kattanok rá, és ezek hatására előbb vagy utóbb valahogy kényszert kezdek érezni a rajzolásra, és ezt követően hetekig le sem állok. Őrület, amikor ez megtörténik, elmondhatatlan érzés. A görögök úgy tartották, hogy az ember alapvetően nem kreatív, időről időre meglátogatja őket egy „kreativitásnak” nevezett szellem. Egyik nap egy bizonyos valakit száll meg a tehetség, másnap ugyanez a szellem lehet, hogy a szomszédját keríti hatalmába, ezért nem is ostorozták magukat túlságosan, ha valamikor nem ment nekik a rajzolás. Innen származik egyébként a „géniusz” kifejezés is: a genie, azaz a dzsinn szóból.

Mit gondolsz a tetoválásokról? Van esetleg kedvenc tetoválóstílusod?
Sokféle tetoválást szeretek. Persze velem is előfordul, hogy látok valakin egy ábrát, ami valamiért nem tetszik, de olyankor úgy gondolom, jobb, ha befogom a számat, hiszen nem nekem készült az a bizonyos minta. Sok olyan tetoválót láttam, aki véleményem szerint eszméletlenül rossz munkákat készített embertársainak bőrére, de tudom, hogy ez sem az én gondom, sokkal inkább azoké, akik magukon viselik, ezért nem is szabad beleszólnom. Persze megpróbálhatnám ráerőltetni a véleményemet másokra, kifejthetném azon nézetemet, hogy a tetoválás művészet, és hogy a megtanulható technika alapjainak elsajátítása is éveket vesz igénybe, elmondhatnám, hogy minden bizonnyal komolyabb művészt kellene felkeresnie az illetőnek, de ha valamiért mégis tetszik nekik, mi értelme volna ennek? Ha én mondjuk páclevet szeretnék a kávémba önteni, mert nekem úgy ízlik, akkor miért kellene ezért a séfet utálnom? Így, amikor egy rossz tetoválást látok, inkább nevetek magamban és nem bosszankodom.

Emlékszel, hogy életed során mikor láttál először tetoválást?
Arra nem emlékszem, mikor láttam először tetoválást, de arra igen, hogy úgy gondoltam csak a rosszfiúk, a motorosok s az elítéltek készíttetnek ilyeneket magukra. Gyermekkoromban csak az ehhez hasonló embereknek voltak tetoválásaik, és amikor az egyik haverom kiszabadult a börtönből, rajta is észrevettem néhány „rosszfiús” tetkót.

Neked vannak tetoválásaid?
Három tetoválásom van, nem is olyan régen készültek. Több olyan barátom is akad, akik annak idején belevágtak a tetováltatásba, piercingeket szúrattak, szűk farmert hordtak, mert akkor éppen az volt a divat. Én valamiért mindig kellőképpen elővigyázatos voltam, nem akartam belebonyolódni az efféle trendekbe vagy divatokba. Miután mindenki kiszedte a piercingjeit, és visszatért a kényelmesebb farmerek viseléséhez, csak a tetoválások maradtak, méghozzá azért, mert ez művészet, és a művészet örökérvényű. Az emberek jó esetben nem foglalkoznak mások véleményével, olyan tetoválásokat készíttetnek, amilyeneket szeretnének, tulajdonképpen ennek köszönhető, hogy a tetoválás máig fennmaradt. Ez ma már nem pusztán egy „kép”, hanem egy nagyon is személyes tulajdon, az emberek sok időt töltenek el azzal, hogy kiválasszák a számukra legmegfelelőbb mintát és tetoválót. Én például a feliratok mellett döntöttem, mivel a feliratok nem köthetők sem divathoz, sem stílushoz. Éppen ezért rajtam csak feliratokat találsz. A képek a falaimra kerülnek, a feliratok a bőrömre, a zene pedig a füleimbe.

Vizuális művészként milyen egy jó tetoválás számodra?
Mint mondtam, úgy gondolom, ez annyira személyes téma, hogy amíg nem horogkereszt vagy valamilyen rossz tréfa van a bőrödön, addig véleményt sem kívánok alkotni róla. Mellesleg kedvelem az elsőre butának tűnő tetoválásokat is; itt ragadnám meg az alkalmat, hogy köszöntsem a barátaimat, Merryt, Tudort, valamint Lent, akik rendelkeznek néhány elképesztően együgyű tetoválással!

Festőművészként hogyan ítéled meg a tetoválás jelenlegi helyzetét?
Úgy látom, mindenki próbál előre tekintgetni. A tetoválók igyekeznek letépni láncaikat, elérni, hogy ne úgy tekintsenek rájuk, mint „azokra a fickókra a sötét szalonokból, akik motorosokkal lógnak együtt”, sokkal inkább hiteles, elismert művészekként szerepeljenek a köztudatban, tegyük hozzá: ezt maximálisan meg is érdemlik.

Milyen konkrét céljaid vannak a közeljövőre nézve?
Továbbra is szeretném, ha lennének megrendeléseim, mivel ezek a megbízások folyamatosan kimozdítanak a komfortzónámból. Szeretnék még több olyan ügyfelet találni, akik kihívások elé állítanak, méghozzá nem valamilyen megszokott módon, hanem úgy, hogy új dolgokat is kipróbálhassak, méghozzá minél gyakrabban.

Tudtommal sokat tudsz Magyarországról és nyomon követed országunk történéseit. Mit üzensz a magyar olvasóknak?
Ne engedjétek, hogy a félelem beférkőzzön a szívetekbe! A magyar nép nagyszerű nemzet, világhírű feltalálókkal, Nobel-díjasokkal és lélekszámát tekintve több olimpiai bajnokkal büszkélkedhet, mint bármelyik másik ország. Nem szabad hagyni, hogy valamilyen szélsőséges eszme megfertőzze a magyar emberek szívét és elméjét. Szeretünk Magyarország!

www.godmachine.co.ukon.fb.me/f8FqtP
twitter.com/godmachineuk
bit.ly/hxaDKgodmachineuk.tumblr.com

Bánfalvi Ákos