Udvari Péter

Tattoo: – Én személy szerint először a „La Magra”-s korszakodból emlékszem rád, de mi volt azelőtt, mikor kerültél bele ebbe a csöppet sem hétköznapi szakmába?

Udvari Péter: – '94-ben foglalkoztam először komolyabban a gondolattal, hogy tetoválógépet kellene venni, mivel a barátaimmal akkor már tudtuk, hogy nem élhetünk tetoválások nélkül. Gyerekkorom óta imádok rajzolgatni, úgyhogy azt gondoltam: persze mi lehet ebben olyan nehéz? Hamarosan sajnos jól össze is firkáltuk egymást! De én továbbra is csak hobbinak tekintettem az egészet, eszembe sem jutott, hogy valamikor ez töltheti majd ki az életemet. Ahogy jobban belemerültem, és profi munkákkal találkoztam a magazinokban, azonnal rájöttem, hogy még sehol sem tartok, így ezután a tudásom fejlesztésére koncentráltam. Megfejteni a részleteket, ez hosszú éveket jelentett, és még ma sem fejeződött be, talán sosem fog...

Tattoo: – Tizenévesen mivel ütötted agyon az időt? Véleményed szerint mi késztet arra egy tinédzsert, hogy a tetoválást válassza életcéljának?

U. P.: – Mint említettem, kölyökkoromban sokat rajzoltam. Akkoriban legtöbbször képregényekből merítettem ihletet, nagyon kedveltem azokat a figurákat, de mindent lerajzoltam, ami csak eszembe jutott. A '90-es években éltem tinédzseréveimet, akkoriban még nem volt ilyen széles körűen populáris téma a tetoválás, s így nem jutott el olyan sok fiatalhoz, mint mostanában. Ha valaki elhatározza, hogy tetováló lesz, talán ugyanazok lesznek a motivációi, mint nekem voltak: meglát egy gyönyörű munkát, és érezni fogja, hogy ő is képes lehet rá, meg kell próbálnia! A szakma életérzését a kezdetekkor még nem lesz képes megérezni, ez csak későbbi tapasztalat lehet.

Tattoo: - Szerinted miben lehet más, egy olyan ember világszemlélete, aki rajong a tetoválásokért, szembeállítva egy másikéval, aki rá sem hederít a külsőségekre? Elmondható, hogy izgalmasabb, színesebb világot teremt maga köré a „nagybetűs” tetovált egyén, mert exhibicionizmussal társított fantáziája nem hagyja nyugodni? Egyáltalán szükség van-e bármilyen exhibicionista hajlamra ahhoz, hogy valaki tetoválni kezdjen, vagy ezt inkább meghagyjátok a fanatikus megrendelőknek?

U. P.: – Egy olyan ember, akit nem érdekelnek a külsőségek, a tetoválások, és nincs olyan dolog az életében, amiért rajongana, boldogság dolgában fényévekre le van maradva ahhoz képest, aki örömét leli például a tetoválásokban. De persze a fontos az, hogy az ember valamiben örömét lelje, mellékes, hogy ez pont a tetoválás, vagy valami egész más. Én személy szerint nem tudok különbséget tenni az exhibiconista ember és a normál gondolkodású testdíszítő között, úgy kezelem a tetoválásokat, mintha mindegyik egy új ruha volna, ami rajta is marad viselőjén, és úgy érzem, a vendégeim sem kapnak új személyiséget munkáim által, maradnak akik voltak (jófejek), csak beszereznek valami pluszt, aminek mindennap örülhetnek.

Tattoo: – Melyik volt az a megálló a pályádon, ami a legtöbbet tette hozzá ahhoz, hogy ma ott tarts, ahol tartasz?

U. P.: – Több lépcsőfok volt, ami fontos a tetoválópályámon, egyik a másik nélkül nem hozott volna sikert. Most úgy érzem, az utóbbi három év, ami jelentősebb lendületet adott.

Tattoo: – Mire vagy büszke, és mi az, amit szívesen megváltoztatnál saját múltadban a tetoválásokkal kapcsolatosan?

U. P.: – Annak nagyon örülök, hogy ami kikerül a kezeim közül, azt felismerik. Meglátnak a tetoválásokban engem, a rám jellemző stílust. Amit megváltoztatnék, az talán az az idő, amit azzal töltöttem, hogy fejlesszem magam. Sok felesleges év ment rá a próbálkozásokra, ha akkor komolyabban csinálom, most sokkal előbbre tartanék.

Tattoo: – Amikor még szükséged volt rá, mindig volt melletted valaki, aki felhívta a figyelmedet arra, ha valamit rosszul csináltál, vagy általában magadtól kellett rájönöd, hogy változtatni kell?

U. P.: – Magamtól próbáltam rájönni a dolgok mikéntjére. De visszagondolva, egyszerűbb lett volna felvenni más tetoválókkal a kapcsolatot. A tapasztalatcsere nagyon fontos, nem elég a saját világunkból szemlélni a dolgokat.

Tattoo: – Te milyen címszavak mögé sorolnád be saját stílusodat, és hogy érzed, stílusod fejlődési görbéje hol érhet véget? Véleményed szerint a fejlődés egyben nyomon követhető változás is, vagy csupán a részletek egyre tökéletesebb kidolgozása?

U. P.: – Nehéz meghatározni saját stílusomat. Én talán nem is látom ezt teljesen, csak ösztönösen csinálom, teszem a dolgom, és a végtermék így is, úgy is rám jellemző lesz. Nagyon kedvelem a színeket és mindig próbálok valami újat belevinni, legyen az egy merészebb színválasztás vagy forma. Ezáltal megújulnak a bennem lévő ötletek, és új dolgokra inspirálnak. Az egyik ötletből alakul a másik, és így tovább, nem hiszem, hogy valaha véget ér a sor... A fejlődés nem működik változás nélkül, új ötletek kivitelezésekor jöhet egy olyan tapasztalat, ami kihat az elkövetkező projektre. Természetesen a részletgazdag ábrázolás mindig is tetszett, de kompozíció és alapötlet nélkül mit sem ér.

Tattoo: – Az Upe Tattoo egyre ismertebbé válik Budapesten. Ha jól tudom, ketten dolgoztok itt Gyuresszel. Van valamilyen határozott koncepció, ami egyedivé teszi a szalont, vagy elmondható, hogy a két tetováló személye különbözteti meg a többitől?

U. P.: – Nincs kifejezett koncepciónk az üzlettel. Saját ízlésünk szerint építettük, a fő szempontok, hogy hangulatos, kényelmes és praktikus legyen. A legnagyobb hangsúlyt arra fektettük, hogy velünk együtt a vendégeink is jól érezzék itt magukat. Olyan környezetet alakítottunk ki, ami nemcsak egy tetoválás elkészítéséről szól, hanem hogy közben baráti hangulatban teljenek az órák, a napok. Sokat ökörködünk...

Tattoo: – Sokat jársz külföldi expókra tetoválni. Melyik az a helyszín, ami leginkább magával ragad, és kik azok a tetoválók, akiknek mindig örülsz, ha feltűnik a nevük a meghívottak listáján?

U. P.: – A nemzetközi expók mindig nagy hatással voltak rám, de nem emelnék ki különösebben egyet sem. Ha mégis muszáj, akkor talán Róma, a város egyébként is a kedvenceim között szerepel. Személyesen találkozni azokkal a nevekkel, akiknek hatására tetoválni kezdtem, mindig sokkol, így nem csoda, ha köztük apró festékpöttynek érzem magam, akár egy kidobott gumikesztyű! Shige, Tin-Tin, Hernandez – néhány név az „atyaúristenek” közül. De vannak új generációs kedvenceim is, akik ráadásul ultrajó fejek: Stephan, Jesus Sayalero. Nemrégiben láttam Nick Baxtert: hát ügyes a „kiscsákó”! De mégis a legjobb a magyar csapat, ha kint találkozunk: Sárközi, Boris, Nyíri Sanyi, James és még sokan mások.

Tattoo: – Milyen érzéseid vannak a tetoválás jelenlegi helyzetével kapcsolatban, és hogy látod, merre halad nemzetközi viszonylatban a szakma?

U. P.: – Gondolkoztam a kérdésen, és a véleményem az, hogy a tetoválás, mint művészeti ág kellőképpen kialakult. A tetoválóművészek, de csakis az igazi művészek eltérő megközelítési szándékai teremtik meg azokat a sarkpontokat, ahonann az út már az individualizmusé. Egy bizonyos szint után inkább befele kell fordulni, hogy meghalld a belső hangot, ami a helyes úton tart.

Tattoo: – Mivel bíztatnád azokat a kezdőket, akik gyakran kérnek tanácsot tőlünk az első lépésekre vonatkozóan? Mire figyeljenek oda, s mi az, ami elterelheti őket eredeti céljuktól?

U. P.: – Fontos, hogy az ember minél hamarabb rátaláljon egy olyan tetoválóra, akitől tanulni lehet. Ugyanakkor nem hiányozhat az alázat és az elhivatottság. Az, hogy biztosan tudd, ezt akarod csinálni. Egyébként kár belefogni, mert nem lesz kellő kitartás benned ahhoz, hogy túléld az első éveket, ami elengedhetetlen az alapokhoz. Véleményem szerint a tehetség mindenképpen utat tör magának, de szükség van néhány pozitív emberi tulajdonságra is, mint például a kitartás vagy az elszántság, és persze a rajztehetség...

Tattoo: – Végezetül, milyen terveid vannak a jövőre nézve, hogy érzed, meddig fogsz még tetoválással foglalkozni, és mi az, ami esetleg helyetesíthetné ezt az érzést az életedben?

U. P.: – Nem hiszem, hogy bármi helyetesíthetné a tetoválást. Vannak álmaim, például nagyon érdekelnek a filmek, el tudnám képzelni magam mozifilmek kiadásával foglalkozó cégvezetőként, de egy ilyen vállalkozást csak profi körülmények között érdemes működtetni, ahhoz pedig sok pénz kell, úgyhogy ez egyelőre csak álom. Egyben biztos vagyok, ha mégis elcsábulnék egyéb területek irányába, rövidesen megszólalna bennem egy hang, ami egyenesen visszavezetne a tetováláshoz. Nem sokáig bírnánk ki egymás nélkül.