A külföldi tetováló mesterek portfólióit böngészgetve akadtam rá a New Yorkban élő és munkálkodó Caesarra, aki szürkeárnyalatos alkotásaival azonnal lenyűgözött. A meglepetés viszont akkor ért, amikor Caesar magyarul válaszolt megkeresésemre. Mint utólag kiderült, ez a tehetséges fiú 2002-ben döntött úgy, hogy maga mögött hagyja Magyarországot és az óceán túlpartján csinál karriert tetováló művészként. Azóta nagyon sok mindent elért a szakmában, és mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Marisa Kakoulas a napokban – egyelőre még csak az Államokban - megjelent három kötetes „tetováló lexikonjában”, a „Black & Grey Tattoo”-ban is találkozhatunk alkotásaival.
- Mikor kezdtél el a tetoválással foglalkozni és hogyan jött ez az elkötelezettség nálad a tetoválás iránt? Caesar: - A rendszerváltás után ugye megnyíltak az első hivatalos tetováló szalonok az országban, így például - ha jól emlékszem - ’90-’91 körül az Omen I. a Keletinél, és a tetoválás, már nem számított többé underground iparágnak, mellesleg egyre több ezzel kapcsolatos információ jutott el hozzánk ekkortól, ráadásul a minőségi tetováló felszerelések beszerzése útjából is elhárultak az akadályok. A tetoválás iránti társadalmi megítélés változására persze meg évtizedeket kellett várnunk - de hát ez a minőség javulásával függött össze -, mindenesetre lassan-lassan a szakma kinőtt a sittes klikkből, és az előítéletek is csökkentek az olyan hazai nagy neveknek köszönhetően, mint például Boris, James, Sárközi Zsolti, Nyíri Sanyi és így tovább. Ezek a művészek addig nem ismert minőséget tudtak produkálni, s ezáltal a tetoválást, mint iparágat egyfajta művészi irányzattá és önkifejezéssé fejlesztették. Ehhez természetesen hozzájárult még az elmúlt évtizedekben végbement technikai és kellékfejlődés is, hiszen a folyamatosan fejlesztett eszközök, gépek, tűk stb. lehetővé tették a művészek számára a tudásuk méltó kifejezését. Ami engem illet, én 1992-93 körül jutottam hozzá az első barkács felszerelésemhez, amivel elkezdtem a közeli barátok bőrén kísérletezni, „gyakorolni”. Persze a végeredmények önmagukért beszéltek, mivel nem nevezhettem őket éppen mestermunkáknak… (mosolyog) - Gondolom itthon is tetováltál már. Milyen szalonokban dolgoztál és mit sikerült elérned Magyarországon ebben a szakmában? Caesar: - Nos, mint bárki más abban az időben én is próbáltam a legapróbb – tetoválással kapcsolatos - információkat is a magamévá tenni, mert a hozzáértőket hiába kérdezted, csak rideg falakba ütköztél. Néhány évnyi otthoni barkácsolás után aztán sikerült felépítenem egy kisebbfajta portfóliót, amivel elkezdtem a fővárosban kilincselni. Szalonról-szalonra jártam, hátha valaki keres munkaerőt és végre „hivatalosan” is tudok dolgozni, illetve a hivatásosoktól tanulni. Némi próbálkozás után az egyik szalon vevőnek bizonyult a munkámra, és olyan ’95 körül el is kezdtem ott másodállásban dolgozni, mivel nem mertem feladni az állandó kenyéradó biztos munkám az akkori Amstel Sörgyár Rt.-nél. Persze nagyon örültem ennek a részmunkaidős, hivatalos tetováló munkának, de hamar kiderült, hogy – amint a mondás is tartja - nem mind arany, ami fénylik. A tulajdonosok ugyanis nevetséges szabályokat találtak ki a saját profitjuk érdekében, és ha mondjuk ki akartál lépni a stúdióból, akkor hathónapos felmondási idő volt, továbbá nekem kellett keresnem magam helyett egy olyan valakit, aki legalább olyan szinten varr, mint én, különben nem mehettem sehova… Miután néhány hónapon belül ezek a kis turpisságok kiderültek, már nem éreztem annyira kényelmesen magam ebben a „professzionális” környezetben, és az akkori motorkerékpár balesetem – aminek során eltörtem a lábam és ágyba kényszerültem - vetett véget a munkaviszonyomnak. Áldottam is magam, amiért nem adtam fel az állandó állásomat, és így volt egy kis táppénzem. Így hát megszabadultam a „hivatásos” tetováló társadalomtól - persze az összes felszerelésem és személyes dolgaim, amik a baleset idején a szalonban voltak, mind „eltűntek” -, és ekkor ébredtem rá arra, hogy milyen jó is nekem a saját tempómban otthon dolgozgatni, ahol tudok az ügyfeleimre figyelni és fejleszteni magam. - Végül mikor és milyen megfontolásból döntöttél úgy, hogy kiköltözöl az Egyesült Államokba? Caesar: - Ha így utólag visszagondolok, három igen nyomós okom volt erre a döntésre. Egyrészről az Amstel Sörgyár Rt.-nél feljutottam egy középvezetői szintig, ahonnan már az angol nyelv hiányában nem volt látható előrelépés, másodsorban ez az állás igénybe vette az összes energiámat és időmet. Nem maradt időm rajzolni, illetve tetoválgatni otthon, ahol közben felépítettem egy kis professzionális stúdiót a sterilizálótól kezdve az Amerikából rendelt Spaulding tetováló gépeken keresztül a megbízható minőségi tintákig. Csak éppen időm, meg energiám nem jutott minderre, de hát ezt az árat fizeti az ember a multinacionális cégek hasznáért. Így történt, hogy egyik reggel felébredtem, találkoztam a főnökömmel és benyújtottam neki a felmondásom háromhavi felmondási idővel. Persze senki sem hitte el, nevettek rajtam. (mosolyog) 2002 augusztusában végül elhagytam az országot zéró angoltudással, de kiváló jelbeszéddel és sok-sok reménnyel, hogy majd én itt Amerikában feltalálom a csőben a lyukat… (nevet) - Egyből New Yorkba mentél? Voltak kint ismerőseid, akik segítettek? Egyáltalán mennyire volt nehéz megszilárdítani a státuszodat az USA-ban? Caesar: - Először nem is New Yorkba jöttem, hanem két éven át csatangoltam, öt államban meg vagy hét városban próbáltam a helyem megtalálni sikertelenül, mielőtt New Yorkban kötöttem volna ki. Mindig is ebbe a városba akartam eljutni, és itt végre megtaláltam a helyem és „gyökeret vertem”. Ennek már körülbelül hat éve. Van itt egy jó barátom még otthonról, bizonyos „Hangos Misi”, aki várt rám a reptéren és próbált átsegíteni a kezdeti nehézségeken. Azért Hangos Misi a fedőneve, mert józanul sem túl halk, de két sör után a hangereje eléri a csendháborítási zajhatárt, és mindemellett egyre „bölcsebbé” is válik, de hát ilyennek szeretjük és fogadjuk el ugye… (mosolyog) Hogy mennyire volt nehéz? Hát az első két-három év nem volt éppen egy leányálom. Így utólag visszagondolva, ha valaki két bőrönddel a kezében új életet kezd egy idegen világban, az vagy nagyon hülye, vagy nagyon bátor. A nyelvtudás hiányában például lehetetlenség volt jó melót találni. Akkoriban nem is álmodtam tetováló szalonbeli munkáról, csak valami kétkezire számíthattam mondjuk egy építkezésen, egy autómosóban, vagy esetleg vécétakarításra, amivel én is kezdtem. (nevet) Szóval csak amolyan alulfizetett melókból tengődtem, egy magyar honfitársunknak dolgoztam, aki rendszeresen elfelejtett kifizetni, és hasznot húzott a kiszolgáltatottságomból. Nem is szívesen emlékszem vissza arra az időszakra. De hát ugye ezt tudtam, amikor elindultam, és így nem is nagyon ért meglepetés. Ezen át kellett esnem, első és kulcsfontosságú kérdés volt a kommunikáció, meg kellett tanulni a nyelvet, s utána már napról-napra minden kicsit egyszerűbb és szebb lett. - Az USA-ban más szalonokban is dolgoztál? Kiktől és miket tanultál meg odakint? Caesar: - Idekint csak két tetováló stúdióban dolgoztam. Az első, floridai szalon nem sokkal volt különb a budapesti első próbálkozásomtól. Az egyetlen pozitív dolog az volt, hogy amerikai környezetben voltam, és rá voltam kényszerülve arra, hogy erőltessem az angolt. Ekkoriban találkoztam például először a magnum tűkkel, ami természetesen teljesen új volt a számomra, nem is hallottam róla előtte, mivel egyáltalán nem mozogtam szakmai körökben. Amikor azután 2004-ben New Yorkba költöztem, elkezdtem megint kilincselni a kis portfóliómmal, és a szalonok többségétől ugyan hízelgő visszajelzéseket kaptam, de igazából csak kettő volt, amelyik megnyerte a tetszésem. Szerencsére az egyik shopból vissza is hívtak, és elkezdtem náluk dolgozni másodállásban, mert az építkezés még mindig biztos megélhetést biztosított, bármennyire is nem volt a fogamra való. Ez egy új tetováló stúdió volt az East Village-ben, két tetováló művész alapította, ám sajnos belső ellentétek miatt nem tudták megalapozni a vendégkörüket, ezért egy éven belül be kellett zárniuk. Ekkortájt azonban én már ismét a saját utamat jártam, mert ha nem érzem valahol jól magam, akkor nem bírom ott tovább 6-9 hónapnál… - Ha jól tudom most már a saját tetováló szalonodban dolgozol… Caesar: - Eléggé rögös út vezetett idáig, de ez volt az álmom. Az angol nyelv elsajátítása és a tetoválás iránti szenvedélyem hozott ide. Eleinte mindenféle kétkezi munka biztosította a megélhetést és a tetoválás csak „hobbi” volt. Viszont szerettem volna ezt az arányt megfordítani a tetoválás javára. Ez persze nem kevés áldozat árán sikerült csak. Úgy 2004-2005 körül kezdtem magamra találni a tű és tinta világában. Úgy értem, hogy rájöttem arra, hogy tudok úgy tetoválni, mint ahogy rajzolni tudok. Mindebben sokat segített az az egy szemeszter, amit a The Art Students League Of New Yorkon elvégeztem, beleértve Costa Vavagiakis tanításait és útmutatásait is. Végül 2007 őszén kezdtem el egy saját üzletben gondolkozni, végeztem egy kis piackutatást, hogy tisztában legyek az árakkal és a kondíciókkal, majd közel félévnyi keresgélés után, 2008 januárjában bukkantam rá a jelenlegi stúdiómra. Néhány hét huzavona és alkudozás után kiegyeztünk a főbérlővel, s a hely pár éves volt ugyan, de előtte szeméttárolónak használták, azaz nem volt benne semmi az áramon kívül, ezért ki kellett pofozni és szép feketére festeni mindent, hogy otthonos legyen. Szóval 2008. március 2-án volt a hivatalos megnyitónk, amin többnyire barátok vettek részt. Természetesen nagy fejetlenség volt, például nem készült el a cégtábla az utcafronton, nem volt internetünk, nem kaptuk meg a kért telefonszámot és tízezer névjegykártyára kellett utólag a számot kézzel ráírni… A szokásos malőrök tehát minket sem kíméltek.
hirdetés
- Szemináriumokat is tartasz tetoválóknak. Hogyan képzeljük ezt el? Miket és milyen módszer szerint tanítasz? Caesar: - Igen, tartok privát szemináriumokat is, mert a kuncsaftjaim között van jó pár tetováló művész is, akik mindig érdeklődtek a részletek, a „titkok” iránt. Így merült fel az az ötlet, hogy jöjjenek el, amikor tetoválok, és kövessék figyelemmel A-tól Z-ig az egész tetoválási folyamatot, azt, ahogyan dolgozom. Ennek a módszernek az az előnye, hogy tudunk foglalkozni az adott tetováló specifikus kérdéseivel, mert ugye csak hárman vagyunk - a kuncsaft, a leendő tetováló művész, illetve én magam -, ellentétben a tömegszemináriumokkal, ahol az előadó a pódiumon magyaráz a projectorra feltett képeken keresztül. Végigmegyünk a felszerelésen, azon, hogy mit miért hogyan, átnézzük a fertőtlenítés szabályait, majd jön az indigókészítés, illetőleg a tetoválás a Cheyenne HAWK rotary tetováló géppel. Ugyanis ezt az egy típusú gépet használom csak már évek óta. Nekem nagyon bevált, hiszen majdhogynem néma, alacsony a vibráció szintje, gondozásmentes, könnyű, különlegesen egyszerű tisztán tartani a speciális patronrendszerével, minimális a meghibásodási esély, és a német precizitás jellemzi. Egy-egy tetoválás elkészítéséhez nem kell négy-öt gépnél többet összeraknom, egyszerűen csak a modulokat, patronokat cserélem. Nekem tehát ez a szerkezet maga a tökély, mindenkinek csak ajánlani tudom! Visszatérve a szemináriumra, beszélünk még a kompozícióról, az ötletekről, és minden egyébről, amire a tetováló kolléga kíváncsi, így hatékonyabb és célratörőbb az egész előadás, úgymond eredményesebb tud lenni a feltárási, tanulási, és a megértési szakasz. Mindössze egyetlen hátránya van ennek a szeminárium dolognak, mégpedig az, hogy csak helyiek tudnak rajta részt venni. Ezt orvosolandó tervezek egy interneten keresztül hozzáférhető, online szemináriumot, ami a tervek szerint 2011 első felétől lesz elérhető a nagyközönségnek. - Odakint sikerült az évek során szorosabb barátságot kötnöd olyan tetováló művészekkel, akikre példaképként tekintesz? Caesar: - Nem igazán. Én egy eléggé remete típusú tetkós vagyok. Ez bizonyára abból is fakad, hogy önmagamat tanítottam, vagyis mindent a saját káromon tanultam meg, és megszoktam, hogy nincs kitől segítséget vagy véleményt kérni. Másrészről meg néhányszor már megégettem magam a kollégákhoz való közeledés során, szóval jobb félni, mint megijedni alapon jól elvagyok a kis fekete barlangomban. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem beszélek senkivel, de nem járok össze senkivel. Ettől függetlenül van azért jó pár nagyon jó fej kolléga, akiket kedvelek. - Hosszú utat tettél meg Magyarországról odáig ahol most tartasz. Megérte a sok fáradtságot? Caesar: - Mindenféleképpen megérte, méghozzá azért, mert pontosan oda érkeztem, ahova indultam. Nem volt tehát hiába az a sok áldozat, amit meg kellett hozni ennek az ügynek az érdekében. A nemzetközi és minden egyéb sikereim ellenére azonban én ugyanaz a kenderesi szántó-vető parasztgyerek vagyok legbelül, akinek születtem, csak csiszoltam rajta egy kicsit. (nevet) - Egyébként milyen gyakran szoktál hazalátogatni? Illetve tartod esetleg a kapcsolatot hazai tetoválókkal vagy kint elő magyarokkal? Caesar: - Egyáltalán nem szoktam hazalátogatni. Talán majd a jövőben egyszer… Egyelőre viszont nem tervezem. A kérdésed második felére válaszolva, igen, tartom a kapcsolatot otthoni tetoválókkal. Többnyire az elmúlt években ismertem meg őket, és ilyen virtuális - e-mail - szakmai kapcsolatokról beszélhetünk, persze van egy pár kivétel. Szívesen segítek, ahol tudok a kollégáknak. Hízelgő és megtisztelő, ha kikérik a véleményemet ebben-abban, viszont a titok a fejben van, nem máshol. A rajzkészség és kreativitás, a folyamatos tanulás, önképzés, valamint a kitartás az alapja a sikernek, anélkül nem lehet kiemelkedni a tömegből. Ennek hiányában csak egy leszel a sokból, nem pedig az egyik. - A tetováláson belül melyik stílust érzed magadhoz a legközelebb és hogyan tudnád jellemezni a munkáidat? Caesar: - Nagyon nehezet kérdezel tőlem. A stílust illetően - amint remélhetőleg az tükröződik is a munkáimból - nagy realista rajongó vagyok, és ha kettészakadok sem tudok másképpen látni. Egyszerűen nem megy. (nevet) - Napi átlagban hány tetoválást készítesz, illetve hány órát szoktál dolgozni? Caesar: - Szeretek csak napi egy nagy sessiont csinálni, olyan 3-6 órásat, szépen kényelmesen, és emellett még beférnek az egy órácskát igénybevevő konzultációk is az új ügyfelekkel. - Az USA-ban is érezhető, hogy mostanában nagyon népszerű a tetoválás? Caesar: - Inkább úgy fogalmaznék, hogy az USA-ban van fizetőképes kereslet a minőség megfizetésére, és itt azt hiszem mindig is sokkal elfogadottabb, népszerűbb volt a tetoválás, mint Európában. Ráadásul az előítéletek is rég feledésbe merültek. A művész árfekvése meghatározza a társadalmi réteget is, amiből a kuncsaftköre többségében felépül. Például, ha te olcsó flash tetkókat készítesz, akkor a szegényebb rétegből kerül ki a vásárlóközönséged, mert ennyit tudnak megengedni maguknak, vagy csak egyszerűen ennyi a szellemi értékrendjük és a művészi elismerésük. Amennyiben drágább vagy, akkor a fentebb említett kategória nem tud magának megengedni, és közelebb kerülsz ahhoz a réteghez, aminek igenis van minőségi elvárása és hajlandó érte anyagi áldozatokat is hozni. Az egyensúlyt viszont minden művésznek magának kell megtalálnia, a piaci viszonyok és a művészi szintjének a meghatározásával. Amennyiben többet akarsz egy alacsonyabb értékű munkáért, akkor valószínűleg éhen fogsz halni, ha pedig keveset kérsz a jobbért, akkor számolnod kell az alkudozással - ami a művészi el nem ismerést jelenti -, és nem tudsz továbblépni a nagy halak felé, mert felaprózódsz a kis minták között. - Milyen fontosabb alkotásaid születtek eddig, amikre különösen büszke vagy? Caesar: - Próbálok minden munkámba apait-anyait beleadni, de mindennek ellenére persze mindig vannak nem 100%-os kielégítést nyújtó tetkók. Hogy miért? Azt én is szeretném tudni, mert akkor ki tudnám javítani 100%-ra. Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy hol van a kutya elásva. Általában mindig a legutolsó munkám a legjobb, mert az tükrözi a legtöbb tapasztalatot, ötletet és technikai vagy alkotásügyi trükköt, elemet. - Van olyan álmod a tetoválás terén, amit még szeretnél elérni? Caesar: - Természetesen van. Szeretném folyamatosan fenntartani a minőséget, amiért az ügyfeleim hozzám jönnek, és ezzel lehetővé tenni, hogy sokáig tudjam mindezt csinálni. www.caesartattoo.com www.myspace.com/caesartattoo www.facebook.com/CaesarTattoo
Caesar Tattoo 172 Ave B, #1B New York, NY, 10009 Bánfalvi Ákos
Hozzászólások
Andy 2011. 03. 28. - 16:35
Csoda munkái vannak!De az sem semmiség hogy hogyan jutott idáig.
