2011. 09. 28.
Változatos hitek
Az észak-amerikai őslakósok tetoválása vallási és mágikus gyakorlatokhoz kapcsolódott, és a felnőttévállás szimbolikus rítusához tartozott. Sok törzs hitt a tetoválás gyógyító erejében. Az odzsibvék a fejfájásban vagy fogfájásban szenvedők halántékát, homlokát és arcát tetoválták, mert ezeket a betegségeket hitük szerint, ártó szellemek okozzák. A tetoválás szertartását démonok elűzését szolgáló éneklés és tánc kísérte. A sziúk úgy hitték, hogy a halál után a harcos szelleme árnylovon indul a túlvilág sok vigvamja felé. A szellemet öregasszony állítja meg útján, és látni akarja tetoválásait.
Ha nincsenek tetoválásai, arra ítéli az öregasszony, hogy kísértetként bolyongjon az élők világában.
Tetoválással tisztelték meg a csatákban bátran küzdő harcosokat. Erről európai utazók is tudósítottak. Az 1663-ban kiadott „Jezsuita beszámolókban” olvasható, hogy egy irokéz törzsfőnök, akit a franciák Néróként ismertek, hatvan tetovált jelet viselt combjain, amelyek az általa megölt ellenséges harcosokat jelképezték.
A sarkvidék
A Bering-tengeren lévő Szent Lőrinc-sziget lakósainak tetoválási hagyományai 3500 évre nyúlnak vissza. Az inuitok tetoválása kiváltképp a nők körében jutott magas szintre. Sir Martin Frobisher már 1576-ban beszámolt azokról az inuitokról, akikkel a később róla elnevezett öbölben találkozott: „A nők arcán kék jelek láthatók a szemek körül és az orcákon. Egyes nők állukat, orcájukat, homlokukat, valamint csuklójukat festik be (karcolják vagy szurkálják) sötét azurinnal.”
A tetoválómesterek rendszerint tisztelettel övezett idősebb asszonyok voltak. Mivel nagy gyakorlatuk van a bőrvarrásban – kabátokat, nadrágokat, lábbelit, csónakhuzatot és egyebeket készítenek -, a törzs tagjai rájuk bízták az aprólékos gondosságot igénylő tetoválások elkészítését. Az ábrákat szabad kézzel rajzolták, néha azonban előre meghúzták a körvonalakat.
A Csendes-Óceán észak-nyugati vidéke
Az észak-amerikai őslakósok között a haidák gyakorolták legmagasabb szinten a művészeteket és a kézművességet. Totemoszlopaikat, kenuikat és lakóhelyüket mítoszaikhoz és totemjeikhez kapcsolódó hagyományos mintákkal díszítették.
Észak-Amerika őslakóinak tetoválásairól James G Swan írta saját tapasztalatok alapján az egyetlen tudományos beszámolót. Nagy tisztelettel tekintett rájuk, és az Északnyugati partvidék címmel 1857-ben publikált könyvében megörökíti gyorsan eltűnő kultúrájukat. A Smithsonian Intézet 1874-ben adta ki A haida indiánok a Sarolta királyné-szigeteken című monográfiáját, majd 1878-ban jelent meg Haida tetoválások című műve. Swan állami támogatást kért az ősi tetoválások további tanulmányozására, de nem kapott. A Haida tetoválásokban leírja, hogy a Washington állambeli Port Townsendben néhány haida megengedte neki, hogy lerajzolja tetoválásaikat. Úgy látta, hogy az ábrák egyfajta címerként jelképezik a családi totemet vagy viselőjüket. A férfiak tetoválásai a nyakszirt alatt a háton, a mellkason, a két comb elülső részén és a térdek alatt helyezkedtek el. A nők a mellükön, két vállukon, alkarjukon az ujjpercekig a kézfejükön s térdtől a bokáig mindkét lábszárukon viselték az ábrákat.
A haidák művészetét és ábrázolásait ma szépségükért és összetettségükért csodálják az egész világon, s a tiszta vonalú ábrák alkalmasak a reprodukcióra. A haidák egykor a legdúsabban tetovált őslakósok közé tartoztak a világon, valamint azon kevesek közé, akikről feljegyzések bizonyítják, hogy mintáik színesek, vörösek és feketék voltak.
A haida címerek a család vagy a nemzetség történetének jelentős mitológiai eseményeiről tudósítottak, rendszerint arról, hogy egyik ősük természetfeletti körülmények között szellemi lénnyel találkozott. Ezeket a történeteket újra meg újra elmesélték, ezáltal különböztették meg a családot vagy a nemzetséget a többitől, s kijelölték helyét a haida közösségben. A testre tetovált és tárgyakra vésett címerek kötődést jelentettek a rajtuk ábrázolt állathoz vagy természeti jelenséghez és annak szelleméhez, ezért az adott címer használatához való jog értékesebb volt, mint maga a megrajzolt tárgy. A címerek hatalmat és kiváltságot jelentettek, s tulajdonosuknak joga volt az átörökítésükhöz.
A két legfőbb haida nemzetség a holló és a sas volt, melyekhez a medve, a béka, a kolibri, a hód, a vidra, a farkas és sok más lény szimbóluma kapcsolódott. Jelen voltak a haidák környezetében élő sok más állat, így a kardszárnyú delfin, a lazac és a viharmadár hatalommal felruházott totemei és szimbólumai is.
Forrás: Vince Hemingson - A testdíszítés művészete
