„Nincs olyan ország az északi-sarkvidéktől a déli Új-Zélandig, ahol az őslakosok ne viselnének tetoválást.” (Charles Darwin: Az ember származása, 1871)
Hozzánk képest a világ legtávolabbi szigetén, Új-Zélandon alakult ki a tetoválás egyik legizgalmasabb ősi formája, a maori harcosok egész testre kiterjedő mintahálózata, amely az arctetoválásban csúcsosodik ki. Lássuk mit mondanak a történészek erről a teljesen egyedülálló testdíszítési hagyományról...
Az eredeti maori tetoválás a „ta moko” vagy „moko” annyiban különbözött más polinéziai népek eljárásaitól, hogy a jelek beírásával sebhelyeket hoztak létre. A legtöbb polinéziai tetoválás a fésűszerű eszközök miatt egyenesvonalú geometriai ábrákból áll, ugyanakkor a maori tetoválás ívelt vonalakat alkalmaz, s a minták alapja a spirál. A maori tetoválást lendületes vonalak jellemzik, s azok a sajátos motívumok ismétlődnek benne, amelyek az új-zélandi maori nép más alkotásaiban, például faragásokban és szőtteseken is megjelennek. Az arctetoválásokon a páfránylevélhez hasonló spirális mintákat fedezhetünk fel, amelyek szervesen hozzátartoznak a maori művészethez. A hagyományos maori tetoválás mestere – a tohunga-ta-moko – két különböző mintát alkalmazott: az egyik festett vonalból állt, a másikban sötét volt a háttér, s maga a minta nem volt befestve. A hagyomány mesterei sajátos szabályokat követtek, noha Új-Zéland számos törzsének és nemzetségének rendkívüli kulturális sokszínűsége folytán a szabályoknak helyi változatai is voltak. Ám mindenki elfogadta, hogy a tetoválás bizonyos szabályokhoz igazodik, s a minták az emberek, a családok s a nemzetségek és a törzsek egyedi vonásait fejezték ki. A maori tetoválások az arc kontúrjait követték és viselőjük egyedi arckifejezését hangsúlyozták. A test egyéb részeire, így a fenékre és a combra kerülő tetoválások is a természetes körvonalakhoz igazodtak. A jól elkészített tetoválás viselője arcának természetes „domborzatát” emelte ki. A rabszolgák és a közemberek kivételével minden férfi arcát, többségüknek pedig más testrészeit is tetoválások borították. Az elegánsan tetovált arc büszkévé tette a harcost, mivel csatában veszélyesebbnek tűnt általa és a nők vonzónak találták. Nők is viseltek tetoválást, de az nem volt olyan kifinomult, mint a férfiaké. Szépnek látták a feketével körvonalazott és tetovált szájat. Az állra is került tetoválás, s olykor néhány vonal vagy spirál az orcára vagy a homlokra is. A moko minták hagyományos elemekből álltak, amelyeknek külön nevük volt. A maori törzsfőnökök emlékezetből pontosan le tudták rajzolni arctetoválásukat, és aláírásként használták.
Maori tetoválóeszközök
A maorik csontból, kagylóból vagy fémből készült kis, véső alakú eszközzel tetováltak, amelyet festékbe mártottak, majd kalapáccsal ütögettek. A mokot jellemző domborulatok és barázdák kialakításához az eszköznek mélyen a húsba kellett hatolnia, s a vágás néha átütötte az arc húsát. A művelet erős fájdalommal és bő vérzéssel járt, de a büszke maori harcosok mozdulatlanul, hangtalanul tűrték. A polinéz hit szerint a vérontás felkelti az istenek és sok szellem figyelmét. A tetoválás rendkívül szertartásos művelete tabunak számított. Azok, akiket tetováltak, elkülönített szálláson laktak, és különleges ételüket gyakran kislányok szolgálták fel.
hirdetés
Az európaiak megjelenése Új-Zélandon
A 19. század első évtizedében rendszeresen látogatták európaiak a part menti maori törzseket. A misszionáriusok meg akarták téríteni a lakosokat, s egyikük magával vitte Angliába az egyik törzsfőnököt, Hongit, aki egy oxfordi professzorral kétnyelvű szótárt írt, és maori nyelvre fordította a bibliát. Hongit bemutatták az előkelő társaságban, ahol megcsodálták tetoválásait. Még IV. György király is fogadta, és a szentírás terjesztésért egy láda ajándékot adott neki. Hazafelé Hongi megállt Sydney-ben, ahol muskétákra és nagy mennyiségű lőszerre cserélte az ajándékot, majd Új-Zélandon támadássorozatot indított ősi törzsi ellenségei ellen, akik egy ideig alulmaradtak a harcokban, mert nem tudtak szert tenni a drága fegyverekre. Egy tonna nehéz kézi munkával bolyhozott és tilolt lenért csupán egy muskétát lehetett kapni. Ám hamar kiderült, hogy az európai kereskedők egy muskétát adnak egy harcos tetovált fejéért. A harcosok ekkor szomszédos törzseket támadtak meg csakis azért, hogy tetovált fejeket szerezzenek. A kereskedők európai múzeumoknak és magánygyűjtőknek adták el a fejeket. Minél több muskétára volt szükségük a maoriknak, annál több fejet szereztek, s virágzott az üzlet. A fegyverutánpótlás bőséges volt, a fejek azonban fogytak, s a maorik kétségbeestek. A harcokban foglyul ejtett rabszolgákat és közembereket tetoválták, majd megölték, hogy fejüket eladhassák. Az erőszakos gyarmatosítás oda vezetett, hogy véres harcok törtek ki a maorik és a britek között. Csakhogy a jól felszerelt brit hadsereg erősebbnek bizonyult, noha a katonák csodálták a maori harcosok bátorságát. Ezután a brit telepesek előrenyomulásával a maorik elveszítették hagyományos területeik nagy részét. A földjeikről kiszorított büszke és bátor harcosok végül nem törődtek többé a tetoválással és ősi mesterségeikkel. A nők tetoválása azonban még csaknem ötven évig folytatódott, s a maori „nagyik” arctetoválásai egészen az 1980-as évekig őrizték ezt a hagyományt, amikor is nagy erővel újjáéledtek az ősi maori kultúra szokásai. 1873-ban érkezett Új-Zélandra egy fotóművész, Gottfried Lindauer, akit elbűvöltek a maorik és testdíszeik. A 19. század végéig száznál is több portrét készített, amelyek ma az Aucklandi Művészeti Galéria felbecsülhetetlen értékű kincsei közé tartoznak. Lindauer történelmi jelentőségű művei hűen ábrázolják azokat a mintákat, amelyek minden idők legművészibb és legkifinomultabb tetoválásai közé tartoznak. A portrék modelljei vezető szerepet játszottak Új-Záland átalakulásában. A maorik nagy csodálója, Horatio Robley vezérőrnagy, író és illusztrátor 1896-ban publikálta „Moko, a maori tetoválás” című könyvét, amely páratlan kézikönyv, noha a tetoválás gyakorlatáról tett egyes állításait sok mai maorikutató vitatja. (Forrás: Vince Hemingson – A testdíszítés művészete)
