2011. 03. 08.
1867-ben Japánban elűzték az utolsó Tokugava sógunt, és a hatalom újra egyetlen császár kezében összpontosult. A távol-keleti szigetországban hamarosan megint szigorú törvényeket hoztak a tetoválás művelése és viselése ellen, mert az uralkodó attól tartott, hogy a tetoválás barbár szokásnak tűnhet a nyugati civilizációk szemében. Azonban ez a tiltás érdekes módon nem vonatkozott a külföldről Japánba érkezett látogatókra. Ha egy idegen itt, a Japán császárságban tetoválást akart csináltatni, erre volt törvényes lehetősége. Így a mesterek Jokohamába költöztek, és szorgosan tetoválták a külföldi tengerészeket. Általuk olyan művészi munkák kerültek a bőrre, hogy hamarosan királyok és császárok utaztak Japánba, hogy az akkori mesterek tetoválótűi alá feküdjenek.
Japánban egy tetoválóművész elsőrangú kézművesnek számított. Aki ezt a mesterséget választotta öt évig kellett mesterével élnie, és ezalatt szigorú kiképzésben részesült. A fadúcfaragókat, ami egy régebbi, törvényesen elfogadott mesterség volt, Horinak hívták (jelentése: faragni, karcolni, vésni), ebből jött a tetoválómesterek elnevezése: a Horimono. A tetoválójelölt az inasévek alatt volt hívatott megtanulni a hagyományos helyi minták jelentését. A klasszikus japán tetoválás legendás hősök és vallási motívumok állat és virágszimbólumokkal kombinált sajátos mintáira korlátozódik, a rajzok hátterében hullámok, felhők és villámok láthatók.
A minták szerves része volt egy kifinomult szimbólumrendszer, amely magába foglalta a jin és a jang elveit, az üresen maradó negatív területeket, az emberi test vonalainak esztétikai kiaknázását, és a képekben való elbeszélés művészetét – ezeknek összessége jelenítette meg egy-egy tetoválás viselőjének személyiségét.
Aki, akár ma is avatatlanul nyúl ezekhez a klasszikus témákhoz, könnyedén követhet el végzetes hibákat, amit egy japán tetováló azonnal kiszúr. Ilyen lehet, ha egy bizonyos ábrán belül az évszakokat nem együttesen jeleníti meg, vagy éppenséggel egyazon tetoválás keretei között ábrázolja a kígyót és a cseresznyefavirágot. Hiszen a cseresznyefa virágzásának idején a kígyók még téli álmot alszanak.
Tematikailag a hagyományos japán tetoválás abban különbözik a nyugatitól, hogy egyetlen főmintából áll, amely ráfolyik a karokra, lábakra és a mellkasra. Egy ilyen minta elkészítése sok időt, pénzt és energiát igényel. Az eredeti mintákat a fametszetek legkiválóbb mesterei alkották. Ezeket vették át, és tetováláshoz alkalmazva leegyszerűsítették a tetoválómesterek, de saját mintákat nem alkottak. A 19. század legnagyobb részében együtt dolgozott egy művész és egy tetováló. A művész a vendég bőrére festette rá a képet, és a tetováló ennek alapján készítette el a tetoválást.
1936-ban harcok törtek ki Kínában, ennek hatására Japánban szinte minden férfit behívtak katonának, kivéve a tetováltakat, mert nehezen fegyelmezhetőnek tartották őket.
A második világháborút követően MacArthur amerikai tábornok liberalizálta a japán törvényeket, s a tetoválás viselése és művelése újra törvényessé vált, de továbbra sem zajlott nyilvánosan. A tetoválómesterek előzetes megbeszélés alapján dolgoztak magánműhelyükben, és ez a hagyomány ma is él. Japánban még ma sem elfogadott dolog, hogy valaki nyíltan viselje tetoválásait. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ebben az országban a tetoválás szorosan összefonódott a szervezett bűnözéssel, hiszen hosszú ideig főleg a jakuzák voltak ennek a művészetnek a hordozói, és bár ma már ez jócskán megváltozott, az itthoni tapasztalatokból is tudjuk, hogy nehéz kiirtani a mélyen gyökerező előítéleteket.
Tattoo
(Forrás: Vince Hemingson – A testdíszítés művészete)
