Ahogy a történelem során egymástól elszigetelve kialakultak a különböző civilizációk, a helyi társadalom fejlődésével a föld számos pontján megjelentek a tetoválások. Legtöbbször hierarchikus vagy vallási okokból jelölték meg magukat, vagy egymást a korabeli emberek, hiszen egyik leghőbb vágyuk volt kikerülni az ártó szellemek hatásköréből, és jelentős pozíciót akartak kivívni maguknak a közösségen belül, ahol éltek.
Japánban ősi sírok feltárásakor kerültek elő olyan agyagkatonák, melyek időszámításunk előtt 5000 évvel lettek eltemetve, ezek arcán már karcolt és festett egyszerű jelek, és vonalak voltak láthatók. Az első írásos emlékek a 3. századból, Kínából származnak. Ezekben megemlítik, hogy a japán férfiak és fiúk arcát és testét gyakran tetoválások díszítették. Ugyanitt olvashatunk a japán halászokról, akik kagylóért merültek alá a tengerek mélyére, befestett testük arra szolgált, hogy különös látványával elriassza a nagyobb halakat, melyek testi épségüket veszélyeztették. A 7 századtól -ebben a már korai időkben is tetováláspárti társadalomban- a kínai kultúra hatására változás következett be. Japán uralkodói hirtelen nemkívánatos szokásnak nyilvánították a tetoválást, és üldözni kezdték az ősi művészet művelőit. A tetoválás tabu lett, immár csak számkivetettek és bűnözők megbélyegzésére szolgált. A tetováltakat kiközösítették, kiűzték a család és a társadalom köreiből. A japán tetoválásról mint büntetésről tudósító első beszámoló 720-ból származik. A történelmi szöveg szerint a császár magához hívatta a muradzsi nemzettségből való Hamakót, s így szólt hozzá: "Lázadást szítottál a hatalom megdöntésére. Ezért halálbüntetés jár. De én nagylelkűen megkegyelmezek neked, és tetoválásra ítéllek." Érdekes megfigyelni, hogy a Japán császárságon belül is voltak eltérések a tetoválási szokásokat illetően. Japán legészakibb szigetén, Hokkaidón az ott élő őslakós nép, az ainuk tagjai kizárólag esztétikai megfontolásból tetováltatták asszonyaikat és lányaikat. Szépnek tartották ha a nők ajkát, lábát, karját és kezét tetovált minták díszítik. 1980-ban, Hokkaidón még lehetett találkozni olyan idős ainu asszonyokkal, akik ebből a hagyományból származó, kislánykorukban kapott tetoválásokat viseltek a testükön.
hirdetés
A 17. század elejére kialakult a bűnözőket és kiközösítetteket megbélyegző tetoválások általános rendszere Japánban. A kiközösítettek karjukon viselték a jelet: keresztet az alkar belső felén vagy egyenes vonalat az al- vagy felkar külső részén. A bűnőzökre tetovált jelek a bűntett helyszínét mutatták. Egyes tartományokban a "kutya" piktogramját tetoválták a bűnözők homlokára. Máshol csíkok, keresztek, kettős vonalak, körök kerültek az arca és a karra. A súlyos bűntettek elkövetői tetovált jelet kaptak. Őket ettől a perctől kezdve kiközösítette a család, melynek kötelékébe tartoztak, és nem vehettek részt a közösség életében. Ezekben az évszázadokban a japán emberek komoly és szörnyű büntetésnek tartották a tetoválást. Ám a 17. század végére megint változott a kép. A hatalom gyakorlói más büntetési eszközökhöz folyamodtak, így a japán társadalomban a múlt homályából ismét felbukkanhatott a testdíszítés céljából készülő művészi tetoválás. Ez a gyakorlat valójában továbbra is törvényellenesnek számított, így érthető, hogy először csak a bűnözők körében vált közkedvelté, akik így próbálták elfogadhatóbb ábrákká változtatni lemoshatatlan bélyegüket. Olykor megfigyelhető, hogy apró változások vezetnek el nagy átalakulásokhoz. A tűzoltók, akik életüket tették kockára egy-egy tűzeset megfékezésekor, egyre gyakrabban tetováltatták a víz szimbólumait védő amulettként bőrükre. Így kapcsolódott össze a tetoválás témakörén belül a férfiasság szimbóluma az esztétikummal. A 18. század közepén az irodalom oldaláról érkezett a következő lökéshullám, ami segített feledtetni a tetováláshoz kötött évszázados negatív beidegződéseket. Az akkor újdonságnak számító Suikoden címet viselő kínai regény nagy népszerűségre tett szert Japánban. Ennek a műnek a szereplői gazdagon tetovált hősök voltak, akik újra felébresztették a japán nép szívében élő ősi vágyat, ami úgy társítja hozzájuk a tetoválást, mint felhőt az éghez, vagy hullámokat a tengerhez. A Suikoden japán kiadását illusztráló művészek nyomatai új értelmet adtak a regényben szereplő tetoválásoknak. A 18. században már javában virágzott a képi tetoválás kultúrája Edóban, (Tókiót nevezték így akkoriban). Ugyanennek a századnak az elején vált népszerűvé az ukijoe (a fametszéses eljárással készített zsánerkép), amely gyakran merítette témáit a színházak, teaházak, örömnegyedek világából. A fadúcos nyomatok fejlődése párhuzamosan zajlott a tetoválás kibontakozásával, és nagy hatással volt rá. A továbbra is érvényben lévő törvényi tiltás ellenére ekkor már Japán szerte virágzott a tetoválás gyakorlata, különösen a jakuzák, a törvényen kívüliek, a nincstelen parasztok és a munkások körében, akik egy jobb élet reményében egyre nagyobb számban özönlöttek Edóba. A jakuzák szemében a tetoválás, fájdalmas volta miatt a bátorságot testesítette meg. Mivel időtálló volt, halálukig az adott csoporthoz való tartozásukat jelképezhette. Ugyanakkor egyfajta fogadalomnak is tekinthető volt, amit viselője a bűnözői életmód mellett tett le, hiszen egy tetőtől-talpig kivarrt jakuza számára nem sok lehetőség maradt a törvényes társadalomba való visszatérésre.
(Forrás: Vince Hemingson – Tetoválás a testdíszítés művészete)
