A hazai klubéletben, illetve rockzenei berkekben manapság egyre gyakrabban találkozhatunk Sidd DeVille nevével, aki amellett, hogy több zenekarban (pl. Jolly Roger, Holiday Crüe, Guns N’ Destruction stb.) is énekel, sajátos megjelenésével, egyéni stílusával nagy feltűnést kelt a hétköznapinak nevezhető emberek között. Mondhatni próbál egy kis színt csempészni a szürkeségbe…
Sidd DeVille: – A zene gyakorlatilag nullaéves koromtól elkísér, gyermekkoromtól kezdve énekeltem a rádióval együtt a dalokat, ezenkívül az öregem is nagy zenerajongó volt, igen komoly gyűjteménnyel rendelkezett. Először basszusgitáros, majd gitáros akartam lenni, de eljártam zenesuliba meg énekkarba, ezért megvolt a hangi és a zenei alapképzésem. Aztán valahogy kiharcoltam magamnak egy gitárt még az általános suliban, s onnantól nem volt megállás. Később megalapítottam az első zenekaromat, a Mindscreamet, amivel helyi szinten elég sikeresek voltunk, de – ahogy ez általában lenni szokott – a csapat végül feloszlott. Ezután egy másik iskola következett, méghozzá egy feldolgozásbanda, melynek Alabama volt a neve. Velük 110 dalt tanultunk meg, a Stonestól kezdve Bon Jovin keresztül nem ciki slágerekig, melyek egy egészen új zenei gondolkozásmódot hoztak az életembe mind a dalszerzést, mind az énektechnikákat illetően. 2002-ben aztán Budapestre költöztem, hogy elindítsam az országos karrieremet. Pár hónap alatt rátaláltam a Suckerpunch nevű együttesre, amiből aztán kialakult a Guns N’ Roses-feldolgozásokat tolmácsoló Hollywood Rose. Nagyjából egy év alatt sikerült elérnünk, hogy nemcsak országszerte, de Európa-szerte is zenélhettünk sok-sok német, osztrák és olasz klubban, sőt nagyobb helyeken is megfordultunk. Négy év után végül elváltak az útjaink, így összehoztam a Candy Shopot, ahol végre ismét saját zenét toltunk, felvettünk egy lemezt, valamint forgattunk egy klipet, amit számos zenei csatornán is lehetett látni. Sokat játszottunk, remek két évet töltöttem ott. Utána megtalált a pécsi Helldorado zenekar, ahol ’80-as/’90-es évekbeli glamrockot játszunk, s ez a mai napig megy, országszerte találkozhattok a bandával. Közben 2007 végén az a megtiszteltetés ért, hogy Kiss Endi, a Hooligans dobosa, illetve Pocky, a Kiss Forever Bandből megkerestek egy Mötley Crüe emlékzenekar ügyében. Mondanom sem kell, mekkora megtiszteltetés volt ez, hiszen olyan zenészekre – és azóta elmondhatom, barátokra – találtam, akikre gimis korom óta felnéztem, és a mai napig is felnézek. Ez lett a Holiday Crüe, ami szerencsére remekül megy a mai napig. Tavaly nyáron pedig a Jolly Roger – Pocky saját zenét játszó bandája valahol a Kiss, a Mötley, a GN’R és a ZZ Top vonalán – is felkért, hogy legyek az énekesük, és persze erre is nagy örömmel mondtam igent, s a második albumunk pont most jelenik majd meg! A legújabb projektem pedig a Guns N’ Destruction, melyet régi Hollywood Rose-os kollégákkal dobtunk össze tavaly ősszel, hogy külföldi klubokban toljuk a Guns N’ Roses dalait, méghozzá frankó és elvárható színvonalon.
– Az image-ed és a megjelenésed alapján erősen emlékeztetsz az olyan legendás énekesekre, mint Vince Neil a Mötley Crüe-ből, vagy éppen Brett Michaels a Poisonból… Sidd: – Az igazság az, hogy bizonyos szinten, mikor elkezdtem ezt a külsőt, ez egyfajta lázadás volt a részemről a grunge meg a többi unalmas külsejű banda és trend ellen, csakhogy kiakasszam az osztálytársakat, meg általában a „rockrajongókat”, akik akkor épp’ Kurt Cobainek akartak lenni…
– Tetováltatni is ezért kezdted magad? Sidd: – A ’90-es években kölyökként láttam egy képet a Mötley Crüe-ről, akkoriban készült el Nikki és Tommy teljes karos tetkója, és teljesen kiakadtam. Nagyon tetszett, de sokáig nem is gondoltam arra, hogy varrassak. Aztán amikor a Hollywood Rose beindult, valami bekattant, és elkészíttettem az első ábrámat: a lángokat a jobb lábamra. Onnantól pedig nem volt megállás, a két teljes karom, meg a jobb mellkasom mindössze két és fél év alatt el is készült.
– Miért pont lángokat varrattál legelőször a lábadra? Sidd: – Azért, mert számomra minden tetoválásnak van egyfajta totemikus jelentése. Ezek a lángok segítenek nekem átgázolni az élet lángtengerén.
– És még egyik tetoválásodat sem bántad meg eddig? Sidd: – Nem, egyiket sem, csak azt bánom, hogy még van szabad hely rajtam! Az a tapasztalatom, hogy az emberek bírják a különleges dolgokat, az őszinteséget. Mivel „civilben” angoltanár és -fordító vagyok, általában adagolom a mintákat. Nem sokkolom le egyből a szülőket, de amikor megismernek, már érdekli őket, és vagy megtetszik nekik, vagy csak elfogadják. Egyébként is úgy gondolom, hogy az ember személyisége és „embersége” jóval fontosabb, mint a kinézete. A tetoválást tudni kell viselni. Nem zavar a fájdalom, nem zavar semmi, mert szerencsés vagyok, hiszen csak olyan dolgokat varrattam fel, amik sokat jelentenek nekem, és amik előre visznek az életemben. Ráadásul sikerült olyan remek szakemberekkel, lelkes művészekkel dolgoztatnom, mint Udvari Péter vagy Sárközi Zsolt, s ez azért gondolom, sok mindent elárul…
hirdetés
– Mennyire születnek hirtelen elhatározásból a tetoválásaid? Sidd: – Természetesen minden ábra gondos agyalás következménye. Imádom a képregényeket, a graffitit és minden modern vizuális művészetet, szeretem, ha van miértje és ereje az adott motívumnak. Szóval mindegyik mögött – számomra – komoly eszmei mondanivaló rejlik.
– Gyakorta váltogatod a tetováló stúdiókat, vagy kitartasz egy adott, bevált szalon mellett? Sidd: – Az első tetoválásom a White Horse Tattoo-ban készült, majd a többi már a Dark Artban. Ez is egy kis evolúció volt, és most már marad a Dark Art, ahol olyan színvonallal és mentalitással találkoztam, ami – divatos kifejezéssel élve – abszolút „európai”.
– Milyen általad fontosabbnak tartott ábrák fedik a bőrödet? Sidd: – Mind a két karomat úgynevezett teljes karos minta borítja, ami relatíve gondos tervezés eredménye. Kezdődött a bal vállamon, ahol a „Hollywood” felirat előtt egy égő, szárnyas szív látható, amely lángra lobbantja a feliratot, mögötte angyali fények a felhős, kék égen. Mindig imádtam az igazán mélyreható, sokkoló, átütő erejű filmeket, ezért akartam a Hollywood feliratot. A szárnyas, égő szív a szabadságot és az életemet, valamint az ahhoz való hozzáállásomat fejezi ki. A szív körül körbefut egy kotta, ez a zenét jelképezi. Ez alatt furcsa színű űrrózsák vannak, ami egyfajta tiszteletadás a Guns N’ Roses előtt. A vállam felett pedig a felhőket egy „Rockin’ and Rollin” felirat zárja. Az alkaromon egy klasszikus Batman és Joker szembenállás található, a jó és rossz fura egyensúlyát kihangsúlyozva. Külön frankó, hogy a rossz, a Joker a fehér figura, Batman pedig a komor, sötét jó. Ez alatt egy békebeli, neonzöld, szikrázó mikrofon látható, körülötte szárnyas szemgolyókkal, s ez az előadás, az éneklés jele. Mellette egy egymást ölelő angyalpár található egy klasszikus, 16. századi olasz festményről – ez a szeretetet jelképezi –, belül pedig egy lúdtoll van, amelyből folyik ki a tinta. Ez utóbbi utal az irodalomra, amelyet művelek, és ami legalább annyira fontos számomra, mint a zene. Emellett pedig egy olyan lány portréja látható, aki nagyon fontos nekem.
– A jobb felkarodon egy tradicionális japán sárkány vonul át a viharos égen, karmai közt egy vörös kristálygömbbel… Sidd: – Ez azt jelképezi, hogy a bölcsességért meg kell küzdened. Ez nem egy gonosz sárkány, hanem egy őrző lény, ami mindig eszembe juttatja, hogy birtokába juthatok a kristálygömbnek, de ki kell érdemelnem. És végül, de nem utolsósorban egy koimotívum is van rajtam, ez ugye az a hal, amely ha elég kitartó, és fel tud úszni a folyó forrásához, akkor sárkánnyá változik, ezáltal elnyervén a bölcsességet.
– Egyesek a színes tetoválásokra esküsznek, mások a szürke árnyalatos alkotásokra. Nálad ezzel mi a helyzet? Sidd: – Szigorúan a színes, rikító, lehetetlenül kavargós, neonszínű new school ábrákat részesítem előnyben, keverve a japán stílussal. Minél színesebb, minél arcba mászóbb, nekem annál jobban bejön, mivel szeretek teret adni a fantáziának.
– Legközelebb mit varratsz majd magadra? Sidd: – Müller Péter és Szepes Mária könyvei nyomán akarok egy mélyen spirituális ábrát a szívem fölé.
– Valójában számodra mit szimbolizálnak a tetoválások? Sidd: – Egyfajta önkifejezést, illetve van valamiféle mélyebb, mágikus/spirituális oldala is. Sok olyan dolog van rajtam, ami vagy már megvalósult, vagy az életem része, vagy éppen meg akarom, hogy valósuljon. Ezért csakis pozitív motívumokat tudok elképzelni magamon.
– Lehet annak bárminemű hátulütője, hogy mostanában egyre nagyobb divat válik ebből a dologból? Sidd: – Én nem látok hátulütőt, mert mindig is pártoltam, hogy az emberek felvállalják magukat. Azért a divattól/trendtől még távol van a dolog, bár tényleg sokan varratnak. Leginkább annak örülök, hogy egyre több igényes, átgondolt, jelentéssel bíró tetoválást látok, de nyilván azért, mert nekem ez a fontos a dologban. Mindenki tegye, amit jónak lát, a televarrt kar jól néz ki, és kell egyfajta tökösség a viseléséhez, de ha valakinek a gombostűfejnyi kolibri tetszik a lapockáján, hát csak rajta!
– Ennek a népszerűségnek a velejárója, hogy a közízlés is egyre jobban elfogadja a tetovált embereket… Sidd: – Van benne valami, és az mindenképpen jó, ha az emberek nyitottabbak lesznek. Mert azért soha ne felejtsük el, hogy az ember számít, nem a tetoválás. Hogy valaki jó ember-e, az nem azon múlik, hogy mennyi tinta van a bőre alatt. Ráfér a világra a tolerancia és az elfogadás, a tetoválások pedig komoly ajtókat feszegetnek.
