2010. 08. 01.
– Az utóbbi néhány évben szinte megállás nélkül turnézol. Ez a folyamatos úton lét, koncertezés mennyire játszik szerepet a sikereidben?
Lil Wayne: – Kétségtelen, hogy ez is hatalmas szerepet játszott a karrierem ilyetén alakulásában. 14 éves korom óta turnézom, és azóta egyetlen városban sem időztem tovább fél évnél. Őszintén szólva a turnézás hozzátartozik a mindennapjaimhoz. Rendszerint este kilenckor megyek színpadra, és csak a buli után, vagyis úgy éjfél körül szoktam vacsorázni… (nevet) Számomra ez a természetes életforma, és köszönettel tartozom Istennek azért, hogy ezt nap, mint nap megtehetem!
Egyébként legyen az akár egy kisebb klubkoncert, vagy egy nagyobb stadionos fellépés, mindig igyekszem teljesen odatenni magam az előadások során. Esténként kiállok a deszkákra, és mindent elkövetek annak érdekében, hogy a közönség ne csalódjon bennem. Akár még meg is halnék a színpadon, ha arra lenne szükség. Egyesek úgy vannak ezzel, hogy csak kimennek, és szimplán lenyomják a dalaikat öt kísérővel, utána pedig még azt sem tudod, hogy ki volt az a másik négy arc a főszereplő mellett. Holott nekünk előadóknak az lenne a dolgunk, hogy egy korrekt előadást nyújtsunk, mert ugye, ha ez tetszik az embereknek, akkor máskor is eljönnek majd megnézni minket. Amíg hallom, hogy a közönség sikoltozik és megőrül értem, amikor meglátnak a színpadon, addig én is mindent elkövetek értük!
– Sokakat megleptél azzal, hogy az idei „Rebirth” albumoddal bemerészkedtél a rockzene felségterületére…
Lil: – Ez valóban egy rockalbum lett. A számok nyolcvan százalékában gitározom, és rengeteg rockos hatás, meg rockos ütem hallható a dalokban.
Mellesleg a Blink–182 dobosa, Travis Barker is közreműködik az albumon.
Azt viszont nem szeretném, ha az emberek azt gondolnák, hogy olyasmit próbálok csinálni, amihez nem értek. Tehát arra senki se számítson, hogy hallhat majd a lemezen sikoltozni vagy éppen énekelni… Emiatt senkinek sem kell aggódnia. (nevet) Amikor a „rock” kifejezést használom, talán egyesek kicsit megijednek, hogy „Ó, Istenem, mit művel ez a fickó?” Azonban, amikor azt mondom, hogy egy rockalbumot készítettem, ez inkább arra vonatkozik, hogy próbáltam kiélvezni a zene nyújtotta szabadságot. Éppen ezért ez most nem egy színtiszta hip-hop anyag lett. Amikor a „Carter” címmel futó albumaimat készítem, akkor tudom, hogy rappelnem kell, meg köpködnöm, tisztában vagyok azzal, hogy olyankor milyen szavakat, kifejezéseket kell használnom, és hogy miről kell szónokolnom. Illetve azt is tudom, hogy milyen dolgokról nem beszélhetek.
A „Rebirth” CD-men viszont nincsenek ilyen megkötések. A rockzene egy jó mód arra, hogy megadja számodra ezt a fajta szabadságot. Egyszerűen csak élvezem, amit csinálok, ez minden. A közönség teljesen odavan ezekért a számokért! Nekem az a dolgom, hogy olyan dalokat írjak, amiket a közönség szeret, mindennek tetejébe pedig még a módját is tudom, hogy mindezt hogyan kell csinálni.
– Nemrégiben felbukkantál az új Weezer-album egyik szerzeményében. Várhatóak további rockos projektek is tőled?
Lil: – Amikor a Weezerék megmutatták ezt a nótát, és elmondták, hogy mit szeretnének kihozni belőle, azonnal igent mondtam a dologra, és nagyszerű érzés volt ebben a kooperációban részt venni. Rajtuk kívül dolgoztam még Kid Rockkal és a Fall Out Boy zenekarral is – a basszusgitárosukkal, Pete Wentz-cel nagyon közeli barátok vagyunk. Ezenkívül készült közös dalom a Gym Class Heroesszal is, valamint felkértek a Green Day-jék is, de nem tudom, hogy egyhamar ebből lesz e valami. Ismersz, bárkivel hajlandó vagyok bármire…
– Azt beszélik rólad, hogy tetoválásfüggő vagy…
Lil: – Ez így igaz. Tegnap például két vagy három ábra is készült rám. Bármikor hajlandó lennék magamra üttetni valamit, ez nem is kérdés.
– Melyik volt az első tetoválásod?
Lil: – Az édesapámnak emléket állító motívum. Mivel az apukám 14 éves koromban elhunyt, ezért még akkor azon nyomban meg is csináltattam ezt magamra.
– Hogyan veszítetted el az édesapádat?
Lil: – Lelőtték.
– Az arcodon van egy viszonylag frissnek mondható ábra, ami nem más, mint az „I Am Music” felirat pirossal…
Lil: – Ez a hitvallás egy az egyben én vagyok! Szeretem a zenét. A zenében megtaláltam a szerelmemet. Sok embernek szeretnék ezzel a felirattal köszönetet mondani ebben az úgynevezett játékban, köztük olyanoknak is, akik nem is tudnak róla, például T-Painnek vagy Prince-nek.
– Érdekes volt a „Tha Carter III” lemezed borítója is…
Lil: – Először csak a gyerekkori képemet akartam feltenni rá, ahogy azt annak idején olyan rapperek is tették, mint Nas vagy Biggie. Ezek az albumok mind emlékezetes, legendás lemezek voltak, amik beírták magukat a nagy könyvbe. Az, hogy az arctetoválásaimat is tegyük fel a gyerekkori portrémra, csak később merült fel bennünk, és úgy gondoltam, hogy ezáltal sokkal viccesebb lesz a végeredmény.
– Mikor szívtad el az első jointodat?
Lil: – Nagyjából 11 éves lehettem, és ez még a Cash Money zenekaros korszakom előtt volt. Néhány niggerrel már évek óta füstöltünk, így ezt is ki akartam próbálni. Egyébként nagyon gyorsan felnőttem, folyton idősebbekkel bandáztam, és a gyermekkor sohasem volt izgalmas a számomra, sőt még most sem az.
– Milyen mellékhatásokkal jár az, hogy ilyen sok dudvát szívsz?
Lil: – Például azzal, hogy sok szarságot elfelejtek. De hát ezért vannak asszisztenseim, akiknek szintén vannak asszisztensei, így semmi probléma nem adódik ebből. A legfontosabb pedig, hogy a pénzügyeimről sohasem felejtkezem el. (nevet)
www.lilwayne-online.com
Bánfalvi Ákos
