2010. 03. 01.
– Általában hogyan tudnád definiálni a képeidet, illetve mit próbálsz kifejezni a fotóiddal?
Zsolt: – Egyszerű riporterként az a célom, hogy dokumentáljam a rám bízott események menetét. Jó expozíció, arányos komponálás, élesség – ezek a fő alappillérek. Azt pedig, hogy a fotóimon mennyire köszön vissza saját látásmódom, esetleg a saját gondolataim, nyilván meghatározza a konkrét esemény. Teljesen más feladat például objektíven beszámolni egy koncertről az első három nóta alatt készített képekkel, de egy személyes, hosszabb munkánál esetleg megjelenhetnek saját stílusjegyeim is.
– Mik azok a témák, amiket különösen szívesen fotózol?
Zsolt: – Leginkább emberekkel szeretek foglalkozni, így a riport, a portré áll hozzám a legközelebb, de persze a koncertfotózás is ide tartozik!
– Milyen utómunkálatokra van szükség ahhoz, hogy egy-egy képed megkapja a végső formáját?
Zsolt: – Amíg még a hagyományos kémiai alapú fotográfia szerepét nem vette át a digitális technológia, addig is megvoltak a lehetőségek – a fekete-fehér és a színes technikában egyaránt – a képmódosításra. Volt és van olyan módszer, amit a mai napig kedvelek, de úgy érzem, hogy manapság a fotográfiát sokan összetévesztik a grafikus által készített képekkel. Én viszonylag későn – csak 2006-ban – tértem át teljesen a digitális technikára, és csak minimális utómunkát használok, ugyanis a képmanipuláció abszolút hidegen hagy, mivel igyekszem a valóságot közvetíteni a képeimmel. Tudom, hogy ez a mai világban földhözragadt mentalitás, de számomra ez marad a fotográfia, és nem többórás grafikusi „ügyeskedés”!
– Elnézve a portfóliódat, a képeid többsége zenei témájú. Ez tudatos részedről, vagy egyszerűen csak így alakult a dolog?
Zsolt: – Az általános iskolai évek alatt az Edda volt a kedvenc zenekarom, általuk szerettem meg a rockzenét. A gimnáziumban aztán már beindult a totális metálőrület, széles spektrumon mozogtunk – jöhetett metal, blues, alternatív, punk, hardcore, ska –, a lényeg az volt már akkor is, hogy élő legyen, és szóljon benne jó hangosan a gitár! (nevet) Aztán a fotósiskola alatt önszorgalomból, saját kedvemre eljártam a kedvenceim koncertjeire fotózni. 1997-ben már fényképezhettem a Szigeten, majd jelentkeztem a Rockinform magazinnál, akiknek tetszett a bemutatkozó anyagom, így egyre többször hívtak fotózni különböző koncertekre. Később a Metal Hammernek is fotóztam koncerteken, fesztiválokon. Eközben több szervezővel, zenésszel ismerkedtem meg, és az új kapcsolatokból születtek új megbízások, munkák, haveri, baráti viszonyok. A mai napig nagyon boldog vagyok, hogy ezt a hozzám közelálló világot fotózhatom, rengeteg jó koncertet láthatok, és hogy néhány lemezborítós fotóval is picit részesévé válhattam a hazai rockéletnek.
– Szakmai szempontból kik számítanak a legfőbb példaképeidnek?
Zsolt: – Nincs igazi példaképem, de nagyon sok riportert, művészt tisztelek a munkájukért, látásmódjukért itthon és külföldön egyaránt. Mellesleg két kiállítás nagyon tetszett a közelmúltban: volt tanárom, Hamarits Zsolt „Paralell portrék” kiállítása – egyszerű, letisztult fekete-fehér portréival, melyeken keresztül mégis átsütött a modellek személyisége – nagyon erőteljes volt. Csakúgy, mint Anton Corbijn kiállítása. Ő ugye az a fotográfus, aki a Depeche Mode-tól kezdve a U2-n keresztül a Metallicáig képes bármelyik modelljét „kiforgatni” önmagából, ezzel sokkolva a rajongókat.
Illetve megemlíteném még Benkő Imrét, aki a hazai riporteri, szociofotós életben olyan szakmai alázattal, visszafogottsággal és mégis kiváló látással dolgozik, hogy azt minden szakmában tanítani kellene!
– Az eddigi képeid közül melyikre vagy a legbüszkébb?
Zsolt: – Több olyan munkám is van, amire büszke vagyok, nem tudnék egy konkrét képet kiemelni, de mindenképpen említést érdemelnek az Action „Zöld és a fehér”, valamint a Tankcsapda „Agyarország”, „Élni vagy égni”, illetve „Mindenki vár valamit” lemezborítói. Ezek a borítófotózások mindig több száz képet tartalmazó anyagok, a zenekar adott időszakának lenyomatai, s ugyan nem minden kép jelenik meg a borítón, viszont a sajtóban, a posztereken, a pólókon még sokáig „visszaköszönnek” ezek a fotók.
– Ha például egy tetovált személyt fotózol, a rajta lévő tetoválásoknak milyen szerepet szánsz a képeiden?
Zsolt: – Természetesnek tekintem azt, hogy valaki tetovált, nem nézek rá emiatt furcsán, így a képen sem lesz különösebben kiemelt jelentősége. Annyira fog dominálni, amennyire a modell személyisége megengedi.
– Magához a tetováláshoz hogyan viszonyulsz? Úgy látom rajtad is van néhány tetoválás…
Zsolt: – 22 éves voltam, amikor az első tetoválásomat készíttettem. Azóta jócskán bővült a számuk és a méretük drága művésznőm, Lukács Anita jóvoltából.
– A tetováláson belül melyik stílus áll hozzád a legközelebb?
Zsolt: – A „fekete-fehér” figurális motívumokat szeretem leginkább, de lenyűgöznek a fotorealisztikusan kidolgozott ábrák is.
– Arról mi a véleményed, hogy mostanában ennyire nagy divat vált a tetováltatásból?
Zsolt: – Mindenkinek szíve joga, hogy mit varrat magára…
Az azonban meglátszik valakin, ha csak a divat miatt tetováltat magára, az ilyen emberek esetében nem kell szociológusi végzettség ahhoz, hogy kiolvasható legyen az üzenet, avagy annak hiánya a bőréből! (nevet)
– Milyen új projekteken töröd mostanában a fejed?
Zsolt: – Van néhány megvalósításra váró ötlet a fejemben. Például összefoglalható lenne az elmúlt tizenegynéhány év anyaga, valamint szeretnék egyszer közéleti személyiségeket nem a megszokott környezetükben lefotózni, és ezzel új asszociációkat nyitni egy esetlegesen „bekategorizált” embernél. És egyszer talán jó lenne egy sorozatot készíteni olyan rajongókról, akik kedvenc bandáik képét, logóit viselik a bőrükön.
http://davidzsolt.hu/
Bánfalvi Ákos
